Ő

Álltam. Vártam. Az idő gyermekei, szaladtak, persze előre, majd hátra, néha álltak, kinevettek, engem, ki figyelte őket. Zsebükből kikandikált, Ő. Majd észrevettem, a jövet-menet nyüzsgő falevelek táncában, a vállamon ülő őszi fényben, falakon megtörő hangok zsivajában. Őt láttam mindenben, mindenhol. Ő sietett aggódó, nyűgös, réveteg arccal, mosollyal ajkán, nevetve, közömbösen, néha visszatekintve, álmodozva, sírva, gyűrött és fiatal arcokból egyaránt. 
Ő, a legnagyobb kalandor, a legkíváncsibb felfedező. Az Isten.