Csontvázasszony

A reggel fázós napsugarai bebújtak paplanja alá. Hozzásimultak, cirógatták, csiklandozták, játszadoztak rajta, akár hosszú ujjú zongoristák. Muszáj volt felkelnie végre. Aprókat pislantott, először az órára, majd az ablakon bekandikáló Napra, az ég kékjére. Újabb nap, csodálkozott el. Ezekben a ködös percekben, álom és ébrenlét határán, mindig akadt egy pillanat, ahol semmilyen különbséget nem tapasztalt, álombéli valósága és ébrenléti valósága között.
La Morte, csendben kavargatta kávéját. Sosem aludt, éber tekintetével őrizte barátja álmát, néha sajnálta, hogy így kell látnia őt, álmosan, résnyire szűkült szemekkel, gondterhesen.
- Tessék, a kávéd. – La Morte ehhez értett a második legjobban. A kávéfőzéshez. Mi volt az első legjobb értése? Az idegenvezetés. Soha, senki sem írt be a mennyei panaszkönyvbe, kifogásolva a szolgáltatást.
Aprókat kortyolt, élvezte a semmitmondó ízt, olcsó kávé keserédes ócskaságát, a reggel hiábavaló erőlködésének ízét, magában már kacagott, újabb ébredés, újabb napi teendők, mindez miért?
Emlékei között kutatott, mintha ott rejtőzne mindig a kanyarokon túl, házak sarka mögött, ledobott kispárnák alatt, a válasz arra, hogy miért? Kortyolt, akár egy benzinkúton az autók, töltődött.
- La Morte! Jól érzem, hogy a kávé, a reggeli és napközbeni kávék, az esti kávék, mind-mind ámítások csupán? Ócska trükkjei az életnek, látszatok, az ébredés és éberség mankói, melyekre valójában semmi szükség sincsen?
Öreg barátja vigyorgott, szó nélkül, pajkos tekintete azt sugallta: Jó! Mondd még! Huncut nézésük egymása gabalyodott, kirobbant belőlük a nevetés. Zengett a szoba, az udvar, beleremegett a Föld, ahogy nevették az Élet vásári komédiáját, szellemességeit, útvesztő szerű kanyargósságát.
Csengettek.
Vajon ki lehet, ki bátor ennyire, hogy egyáltalán ide találjon? Annyi csapdát rejtettem el az idevezető úton, aki idetalál, csak szándékosan teheti. Ajtót nyitott. Senki. A szél magányosan sírdogált, néhány falevél táncolt eme dallamra. Nézte a messzi távolt, hátha… Semmi. Senki. Magában morgott valamit idiótákról, akik csak úgy becsengetnek ide-oda, mikor tekintete, lába elé tévedt.
- Nahát! A postás volt. Ma sem merte megvárni az ajtónyitást. Mióta hallotta, ki főzi nálam a kávét, fejvesztve menekül. Ki érti ezt?
Lehajolt, könnyedén felkapta, majd bevitte, a melegben akarta szemrevételezni, mit küldött neki a… micsoda? Feladó: Az Élet.
- Nagybetűvel. Ez biztos, valami vicc, már megint. Különös humora van, meg kell hagyni.
- Bontsd csak ki, bátran, bár humora érdekes, metsző, néha morbid, ártalmatlan, mint szellemvasutak árnyalakjai.
- Nézd Barátom! Csontok! Biztos Neked jött, puzzle lehet. Várj! Van itt egy levél. Lássuk csak…
„Kedves Kerekszemű Hülyegyerek! A csontok, puzzle szerűsége csupán látszat, mégis, feladatod összerakni, újra, azt, kinek darabjai a dobozban hevernek. A megoldását rád bízom, egyetlen szabályt adok hozzá, a dobozt, égesd el, már az elején. Maradok tisztelettel továbbra is! Aláírás: Az Élet.”
- Micsoda humor! Mondhatom! Csak találkozzak vele, beírok a panaszkönyvbe! Sőt! A Főnökének teszek panaszt, szórakozik velem, különböző szereposztásokat aggaszt rám, a megkérdezésem nélkül, aztán meg, amikor szóvá teszem, rákeni a Sorsra, a karmára, csillagok állására, újjászületésekről hadovázik, valamiféle mesterek szavait idézi, vajon pszichiáter látta már? Vagy ami rosszabb, vajon az Élet, nem körözött elmebeteg szökevény-e? Bármit tesz, abból mi sül ki? Értelme, célja? Csak mondom a magamét, ne is mondd, hogy hallgassak! A válaszok, mindig bújócskát játszanak, öreg vagyok már a keresésükhöz, vagy előjönnek maguktól, vagy maradjanak, ahol vannak.  A fiataloknak még kedves játék, válaszokat keresni, szavakkal csatába indulni, kékre festeni az eget.
Á, hagyjuk! Nézzük meg, mit lehet kirakni, csontokból. Remélem, nem valami ősi voo doo jóslás kellékei csupán, varázslat tárgyai, elátkozott holt ember végső darabjai, netán ősi humanoid kövületek a Lyra rendszeréből. Na, lássuk, hol a tervrajz hozzá!
Talált egy gyermekrajzot, napocskával, felhőkkel, virágos réttel, mosolygós hajas babával.
Szeme sem rebbent. Az Élet új és újabb poénjai felettébb szórakoztatták, kacagás helyett azonban már csak mosolygott rajtuk.
- Szóval a csontok, a kirakós darabjai, valamiféle babát adnak ki. Apró betűs rész is van…- szemüvegét kereste. A polcon, helyét sem találta, homlokára sem volt feltolva, a spájzban is hiába, egérlyuk mélyén sem. – Hová tehettem? Megvan! Úti poggyászom mélyére került. Valami okos ember mondta egykor, ami igazán fontos, nem szemüvegen keresztül látod, hanem szíved pirosságával, dobbanásával, sóhajok visszhangjával. Azt írja: Csontvázasszony, kirakós (puzzle), 0-1 éves kor közötti gyermekek részére. Éppen beleférek.
- Vajon mi értelme összerakni? Csupán darab csontok kusza halmaza, élettel ki tölti meg? Húst honnan szerez? Szíve lesz-e? Miből? Miért? Dobogni fog-e? S ha igen, célja, létének értelme lesz-e?
- Csak tedd, amit a szíved diktál! – hallatszott, a semmiből, mégis, mindenhonnan egyszerre.
Kérdései, a szózatot hallva, semmivé lettek. Szemei kerekedtek, akár a Hold, fényük forrasztotta egyik csontot a másikhoz. Éjjelek és nappalok sokasága végén, fáradtan szemlélte művét, egy Ember csontvázát. Álom hullt szemére, eldőlt, álmában keze, a csontváz kezéhez ért. Életre kelt a csontok alkotta váz, kezével Kerekszemű mellkasába nyúlt, megmarkolta szívét, érezte a dobbanások adta erőt, meleget, a fényt, kitépte szívét és falni kezdte. Ajkain folyamként csordogált a gőzölgő vér, hússá alakulva, inakká alakulva, majd szívvé alakulva. Csontvázasszony, Kerekszemű szívéből épült fel, arcára pír került, szemeiben fény gyúlt. Visszatette szívét, mellkasába. Bár falta és vére omlott sugárban, a kapott szív sértetlenül dobogott tovább, kifogyhatatlan.
Így várta, Csontvázasszony a reggelt. Várta, hogy kávéval kínálja az Örök Barát.
A Reggel,első tekintete, három személyt látott, mégis Egyet.