Már ezért megérte megszületnem

Eljöttek az első éjjeli hidegek, a fázós, reszkető holdfény, szemérmesen bekopogott az ablakon, illőn kérve kerekszeműt, hadd bújjon mellé, érezhesse melegét, cserébe az álomtalanság néma békéjével ajándékozza meg. Hajnal tündér, már egyedül találta ágyában hétalvó barátját, egyedül La Morte volt talpon, mint mindig, kifogyhatatlan csészéjéből gőzölögve mosolygott a friss,forró kávé.
- Csodás reggelt Kerekszemű Hülyegyerek! – majd kérés nélkül nyújtotta csészéjét, csészealjon egyetlen roppanós csokis keksszel. Mint bármelyik másik napon is.
Ez a reggel, mégis, kicsit más volt. Dereka hasogatott, izmai sajogtak, mintha egész éjjel messzi tájakon haladt volna át, mint ki megmászta álmába az Everest hegyet, bukfencet hányt az Andok lejtőin, cibálta a sárkány farkát. Hidegnek tűnő kinti világban, dérvirágok nyíltak, madárkák és cicók itató tálján korcsolyaversenyt tartottak a téli békák. Magára öltve varázslatosan kék pulóverét, így felvértezve mindenféle hidegek ellen, félelmet nem ismerve kidugta orrát az ajtón, majd megtörte jegét madarak és cicók vizes tálján, öröm ömlött szét bensőjében.
- Már ezért megérte megszületnem! – mondta magában, magának.
Nézte a jeges víz csendes tükröződését, valami régi, valami ősi holdfényszerű selymesség csiklandozta belülről, talán ősidők jeges napjaira emlékezett, talán csak a jeges szél indította el könnyeit, ki tudhatja. Hosszú életének szilánkjai, szerte szét hevertek az élet szemétdombján.
- Vajon ez az élet, a reggeli hideggel, a város közepén? Vagy vadon rengetegben alszom s álmodom? Talán holt vagyok, akár a kövek talpam alatt és embernek álmodom magam. Talán vessző vagyok egy mondatban, az Élet ajkán, tollpihe egy kacsa farmezején, netán zizzenő légy lócitrom ágyon. Annyi bölcs ember, annyi bölcs könyv, mit segített? Hová vitt, merre mutatott? Hol vannak most, mikor kérdések derengenek a félhomályos sarkokban?
Felnézett az égre. Kék ég. Vagy valami hasonló. Úgy olvasta, egyszer, az ember látja kéknek, a tarkafarkú zenélő ágymatracok például zöldnek látják, a pattogva ugró hajszállepkék pedig sehogy, mivel nincs szemük. Kinek van igaza akkor? Égenjáró csónakos szellematyának, aki vedrében kékfestékkel naponta megfesti az eget? Vagy Kerekszemű Hülyegyereknek, aki csupán csodálja, és legfeljebb annyit mond: Nahát!?
- Ó ti egek! Mennyi felesleges gondolat, mind gyermekem, óvoda lettem vénségemre, bébicsősz lett belőlem, mesemondó, messze még a túlsó part…
- Barátom! Mi bánt, hogy ennyire marcangolod önmagad?
- Agyalok, La Morte. Agyalok. Ma reggel, a Kérdés Tenger partján érzem magam, partra vetett sült halként, vergődöm, mintha paprikás liszt lenne alattam, mint kit forró olaj vár, mint kinek tengernyi gondolat gyermek cibálja haját.
- Hány gondolat bánt tégedet? Hisz tudod, ágyban, párnák közt halni, nem lehet. Nincs halál, mi enyhet hozna tengernyi kérdésedre, elméd kattogása gondolatok szürke síkjára űzi lelkedet, ha hagyod. Érted-e?
- Értem, persze. A gondolat, önmagában gyenge, ha erőt adok neki, magával ragad, szürke, kopár síkra visz, szomjazó - fénytelen –végtelen üres térbe, a pokol igazi arca: ez.
- Vajon érted-e, mi az ellentéte?
- Értem persze. A szív, az érzelem, önmagában tűz, pusztító lángtenger, elemészt gondolatot, értelmet, észt, elmét, józanságot, örök részegség, mámor, kiúttalan tűzverem, a pokol másik igaz arca: ez.
- Hogy döntöttél? Merre mész tovább?
- A választás, Illúzió. A vihar, erre vagy arra visz, egyaránt szenvedés, káosz, véget érhetetlen örök szenvedés. Kettő között, középen vezet a Sárgaköves Út. Hol ész és szív összeér, ott halad. Hol a választás hamvába fúl, ott dereng.
Maga elé bambult. Egy apró gondolatgyermek maradt mellette, halkan dúdolgatott, valami kopott dallamot: ’Már ezért megérte megszületnem, talán ma is segíthettem, talán ma is hasznos vagyok. ’