Mások sírjánál mire gondolsz?

Szitáló köd vette körbe, a világ, sejtelmes árnyakkal csiklandozta érzékeit, mintha kísértet filmben kapott volna főszerepet. Hideg, vacogós éjjel után, a hajnal sem hozott enyhülést. Tétován nyúlt zsebébe, cigarettát keresve. Használt papír zsebkendőket markolt csupán.
- De bolond is vagyok, hisz évek óta már, letettem kis időre a bagót, ugyan mit is találhatnék mást…
Szeretett volna napkeltét látni, valami halvány reményt arra, hogy az élet él, létezik, megy tovább, jelet keresett, hogy nem az Elíziumi mezőkön lépdel. Mellkasa sajgott, gyomra ponttá szűkült, könnyei patakként folytak, még érezte az utolsó érintést, illatát, látta mindent értő tekintetét, üvölteni akart, tombolni, utána menni, utána menni…
- Miért, Istenem!? Miért!?
Süketen állt a csend, ki válaszolt volna? Annyi év tanulás, tapasztalat után, mit ér mindez? Kapkodva vette a levegőt, gondolatai folyvást körbe jártak, emlékek- ízek-élmények sora jött, és a fájdalom, mindent összeroppantó súlya. Egy utolsó beszélgetés kéne még, néhány szó, hogy jól van dolga, a bardo haragvó istenei távol vannak, nem bántják, biztatnám én is, semmi baj, alig negyvenkilenc nap a következő születésig, semmiség, hamar eltelik… Ugye jól vagy!? Adj jelet! Bármit! Egy szellőt, csalóka fényt, bármit!
Süketen hullott alá a csend, csak a köd szitált továbbra is, szenvtelen.
- Talán ő, aki megjárta a világok sorát, talán ő… beszélne vele, közvetítene, utána menne, biztatná, hírt hozna felőle…- ily gondolatok futottak át lelkének mezején.
- Ő sem képes mindenre.
- Ki szólt! Hát jelet adsz? Ó Istenem!
- La Morte vagyok. Barátod, és barátja mindenkinek, ki él, vagyok a révész, az utolsó táncos, mesehallgató, utolsó szavak tanúja.
- Ó! Akkor Te segíthetsz nekem! Kérlek szépen, nagyon kérlek, engedd, hogy beszéljek vele, egy percet adj csupán! Bármit megteszek, megadok cserébe, akár az életem is, ezért az egyetlen lehetőségért!
- Hagyd el beszéded, ülj ide mellém. Még én sem vagyok mindenható, a törvény, bár hihetetlenül hangzik, rám is vonatkozik. Aki meghal, az bizony vissza nem tér soha. Aki meghal, azzal többé beszéded nem lehet. Szerepét letudva, távozása után, rá sem ismernél. Lehetett előtte a legjobb édesanya, hős apa, egyetlen gyermek, unoka, rajongva szeretett szerető, feleség, férj vagy testvér, belépve a bardoba, szerepét maga mögött hagyva, nincs számára maya világa, a létforgatag távoli örvény számára, szereplői, csak, mint hangyák a bolyban.
- De hát az újjászületés! Annyit beszélnek róla! A bardo negyvenkilenc napja! Ahol törvény van, kiskapunak is lenni kell!
- Ne reménykedj hiába, aki elment, annak menni kell. Mások sírjánál állva, mire gondoltál? 
El nem mondott mondatokra, meg nem élt érzelmekre, elvesztett hitekre...?
- Igen… annyi mindent mondtam volna még… fogtam volna még kezét…
- Míg itt vagy, törődj az élőkkel. Ki elment, dolgát letudta, szerepe lefoszlott róla, mint avítt kabát. Tisztán Az, semmi több. Egyszer Te magad is átléped a határt, gondolataid is maradnak itt, ebben a sűrű, ködös, látszatvilágban. Élsz, hogy tanulj, tapasztalj, átégj szenvedélyek és szenvedések tüzein, újra és újra, más alakban, szerepekben, csepűrágóként szórakoztatva az isteneket.
- Ez lenne az újjászületések körkörössége? Sosincs vége?
- Egyszer majd véget ér, ez a törvény. Majd elkezdődik valami új, sosem volt, ez a törvény. Most szenvedsz, most égsz, remélsz, tudásod próbája ez. Eddig tanult tapasztalataid súlya itt mutatkozik meg, mások sírjánál állva. Tekinthetsz erre, mint vizsgára, próbára.
- Mi lesz, ha elbukom?
- Újra átéled.
- Mondd, La Morte, talán könnyek nélkül kéne néznem szeretteim elmúltát?
- Semmit sem kell, kéne. Emberként, az érzelmek tengere hullámzik benned. Mi a tenger dolga? A hullámzás. Mi az ember dolga? Az élet. Az Ember és az Élet: Egy.
Mondd el, amit szeretnél, míg lehet. Érezz, higgy! Legfőképp pedig, bocsásd meg a Te vétkeid.

Ültek egymás mellett. Kávé illata töltötte be a teret. Kávéillat és a béke csendje. Mélyen, legbelül sajgott még. Fény szűrődött át a köd leplén.