Tökfej

Letette kaszáját, beolajozta,meg ne rozsdásodjon,majd a fiókos szekrényhez sétált. Nézegette a különböző méretű,márkájú késeket, volt ott mindenféle, sajtszeletelő, séf-kés, herélő,filéző, kenő, életlen és kommandós csontnyiszálós. Imádott mindent,amivel szeletelni,nyesegetni, vágni lehetett. Kockás mintájú ruháján pajkos napfénygyerkőcök táncoltak,kacagásuk adta a háttérzenét. Frissen nyesett, narancssárga tök várta,hogy művészi lámpásként fejezze be földi pályafutását, La Morte mester keze alatt.
- Ugye Halloween ünnepe miatt részesülök áldásodban,La Morte? – kérdezte a tök, pedig a szája,még csak elméletben létezett.
- Túrót! – morogta kedvesen az Időtlen, persze csak a fiatalok kedvéért fejezte ki magát ennyire választékosan, barátságosan,vigasztalóan.
- Ó…netán tökleves készül belsőséges iszonyaimból?
- Buta tökfej! Ugyan már! Lámpás leszel, ég és föld között, gyerekek öröme,felnőttek játéka, vidámság a novemberi szürkeségben, jelzőbója a szomorúság tengerén. Kivágom belsődet,üres fejedbe gyertyát helyezek,gyújtok, vigyorogni fogsz éjjel-nappal.
- Nahát! Hasznos leszek, mégse marhák feneketlen bendőjében forgok naphosszat. De,miért? Miért e játék? Kinek szól? Talán szellemeket űzök,holt lelkeknek mutatom a haza utat?
- Azt én nem tudom, ki miben hisz,az jelenik meg neki, ahány ember,annyi univerzum, békében él egymás mellett holt ember szelleme, bölcsek száraz nevetésével, töklámpák fénye, Buddhák ragyogásával.
- Ez hát a vég, La Morte, a végső mester, mosolyt farag arcomra…
- Sosincs vége, Tökfej. Sosincs. Én, La Morte, csupán egy vagyok a sok közül, nincs végső és nincs első sem. Ahány ember,annyi és ahány érző lény,annyi.
Reccsent a héj,ahogy a kés beléhatolt, belét ontva a töknek, Hamarost mosoly került, szemek lettek, belsőséges iszonyát vidám madarak csipegették, gyufa sercent,égett a kanóc. Belső tűz izzott Tökfejben,akár akarta,akár nem,immár tűz dolgozz benne, fénye ragyogott a végtelen éjszakában.