Bennem élsz s én Benned

Égenjáró szentatya, ezen a napon is kékre festette az eget. Hosszúra nyúlt árnyékok hallgatták befagyott pocsolyák jeges történeteit, Mikulás Úr Kawasakira cserélte rénszarvas szánját, szakállát levágta – Ugyan már! Ódivatú! felkiáltással, helyette pamut pamacsot ragasztott, Útjelző pedig, szokásához híven újfent eltévedt séta közben. Vad sziklák között ment, lépései megfontoltan mozdultak, ráérősen követte őket, árnyéka kérdőjeleket rajzolt a párába, aggódott fénylő fele iránt, vajon józan esze után önmagát is elveszti valahol a vadon rengetegben? Mi lesz akkor szegény, kósza árnyékkal? Ki ír majd La Morte viselt dolgairól? Egyáltalán, hol talál újabb állást egy munka nélkül maradt árnyék?
- Csodás a táj, repülni vágyom, merre van szakadék, hegytető? Sassá változom, verébbé, netán kockás fülű nyuszivá, fülemből propellert hajtogatok, úgy szelem majd az eget, az árnyékom mit tehet ellene? Úgy is követ, ez a sorsa.
- No-no, fiatalúr, lassabban a bohókás ötletekkel! Kávém csak addig forró, míg melletted állhatok, szegény árnyékodra is lehetnél tekintettel, manapság senki sem vesz gazdátlan árnyat magának, inkább pihenj a hegytetőn, zsákodban csokis croissan, keksz, mi egy más. Élvezd!
- La Morte! Öregszel talán? Hisz egyedül te tudsz engem magaddal vinni, csillagkapudon át, jól tudom, utolsó utazásom jegyét még nem állítottad ki!
- Persze, könnyű a fejemhez vágni ilyesmit, jól tudod, elromlott a nyomtatóm, modern időket élünk, sokba kerül a javítás, hát még egy új, addig örülj, bezzeg régebben, mindig volt biankó menetjegy, csak oda.
A hegytető, mintha sosem akart volna odaérni hozzájuk, mentek előre, egyre feljebb, a hegytető, mintha lépést tartott volna velük. Vajon attól félt, érte jön Kaszás Pajtás? Régebben a hegytetők csak álltak és várták, hogy valaki végre rájuk másszon.
- A hegyek is megbolondultak a sok internetes bölcsességtől. Attól leszek fittebb, ha többet kell másznom felfelé? Netán úgy érzi, ha könnyedén meghágom, könnyűvérű orom lesz örömöm?
- Ugyan Útjelző, miért látsz már megint többet a kelleténél? Hisz itt nincs free wifi, szegény hegy, miképp is fizethetne elő másra, érzed, ahogy alád simul? Lágyan dorombol, mint cicólányok, mikor napfény kandúrfik cirógatják őket. Csupán tolja maga előtt a téridőt, minél többet lehessen veled.
- És Te? Öreg barátom? Mióta is? Mióta állsz mellettem, hűségesen, fáradhatatlanul? Végtelen kávéd illata, eónok óta gőzölög, mindent tudsz rólam, születésemnél kezem fogtad s majd fogod távoztomkor is, mosolyod biztat ma, holnap is, elkísérsz, majd mond, a bardo színes forgatagában? Ugye számíthatok rád örökké? Annyira misztikus, rejtélyes vagy, ismerlek és mégsem, veled ébredem, velem fekszel, álmom őrzöd, gondoskodsz, ápolsz, tanítasz.
- Gyermekem, barátom, testvérem, mind Te vagy. Talán-e kis versrészlet ezer szónál többet mond:
„Bennem élsz s én Benned,
Mi ketten vagyunk egyek.
Lángokba borulva állunk ellen,
Sok sötét fergetegnek.”
- La Morte! Hiszen te romantikus vagy!
- Tükrözlek Téged barátom…
- Az időtlenségben létezel, míg én…
- Mesebeszéd. Nézz a szemembe Útjelző! Mélyen. Mélyebben, jöjj, merülj el benne, jöjj!
Eltűntek a fények, értelmét vesztették az árnyak, visszhang nélkül hulltak semmibe a hangok, a világ fogalmai „– Bocs, de nekünk most fontosabb dolgunk akadt!” Felkiáltással kihátráltak a létezésből,
megszűntek a formák, feloldódott a gondolat, az Éberség önmaga ragyogott fénytelen se nem itt-se nem ott, se nem ez-se nem az állapotában. Belátta, amint Önmagának tudatára ébred, megalapozza létezését, ezen alapra építi Életházát, Sors tetővel, Karma szőnyegekkel, kandallójában mágia tüze fénylik, kávéscsészéjében az örök kávé kezd gőzölögni, tükörbe néz. Egy hópárduc tekintet néz vissza rá. Altató dalt kezd el dúdolni: Bennem élsz s én Benned…