Lírai mese

                                                                              I.

Rekkenő hőségben fürdött szikla, homokdűne, ameddig a szem ellátott. Lábuk alatt surrogott a homok, élvezték a bíbor égbolt színét, árnyékaik messze nyúltak a végetlen nappalban, szavak nélkül is értették egymást. Mióta eszüket tudták, együtt voltak, cseperedtek, kisgyermekként, a hosszúra nyúlt éjszakákon számolták az ég csillagait, meséket szőttek, ábrándos álmaikat porba rajzolták, majd napkeltekor kacagva túrták szerte szét. Nevük, nem volt, hisz úgy ismerték egymást, úgy látták egymást, ahogy a végtelen teremtette, valahol messze, egy másik bolygón, azt mondták volna, a Paradicsom sivatagi tükörképében élnek. Perzselő napjukat, Lírának hívták, kék szemük zafírként sziporkázott fényében, szőke hajuk, mint árvalányhaj nyárvégi estéken, hullámzott, lelkükben béke, szeretet, a létezés öröme dobogott.
- Látod a messzi fényeket, a csillagokat? Ott, arra, amellett a halvány csillag mellett van egy bolygó, a Terra. Azt mondják az öregek, hozzánk hasonló lények lakják.
- Szőkék, kékszeműek?
- Hasonlóak. Azt mondják, a bolygó, maga, kék. Sugárzó, különös növények és állatok tömkelege lakja, és nagy részén valami folyékony anyag van. Attól kék.
- Semmi homok? Semmi bíbor égbolt? Hát jó az nekik?
- Nem tudom. Az Öregektől hallottam ezt-azt, néhányan közülük megjárták már, ők mesélik.
- De izgalmas! Én is el akarok menni oda!
- Jó, jó… de hogyan?
- Az Öregek, mit mondanak? Talán csak vezet egy út arra, ha eljutottak odáig?
- Megyek, kihallgatom őket!

                                                                              II.

- Az Öregek tanácsát ezennel megnyitom! Mai összejövetelünk tárgya, a Terra.
- Mindannyian megjártuk, mit beszéljünk erről újra?
- Mi voltunk ott, fiataljaink viszont, úgy érzem, sok hasznosat tanulhatnak.
- Mesebeszéd!
- Üres duma!
- A fiatalok! Ugyan! Csak a léha séták, a homokdűnék, álmodozások, ugyan már! Meg sem hallgatják az Öregek meséit!
A nagyterem alatt ablak alatt hallgatózott. Fülei remegtek az izgatottságtól, milyen mesék? A Terra… mit titkolnak? Biztos irigyek, hogy a fiatalok elől elzárják a lehetőséget, a megismerésre!
Hirtelen ötlettől és indulattól vezérelve, belökte az ajtót, az elképedt Öregek szemébe nézett, hallgatott. Tucatnyi szempár nézett rá, békésen, megértéssel, várakozással, csipetnyi derűvel.
- Csak néztek kerek szemeitekkel, nem szóltok! Mégis, derű fénye árad… szóval… szóval… - tátogott, akár a homoki farokcsettegtető, mikor levegőre ér- tudtátok! Vártatok!
Csend honolt a teremben, tucatnyi fej bólintott lassan, méltóságteljesen.
- Ifjú! Jól látod. Valamikor régen, ifjú korunkban, mi is így tettünk. Hajtott a megismerés vágya, ismeretlen tájakra, a csillagok közé.
- Halljam hát a meséket, okos akarok lenni!
E szavak hatására kirobbant a nevetés, az eddig néma Öregekből is. Újra fiatalnak érezték magukat, önmagukat látták, sok évvel ezelőtt, ismétlődni látták saját életmeséjüket. Szüleik meséjét, azok szüleinek meséjét.
- Ifjú gyermekünk, a meséket magad fogod elmondani, megírni, mikor visszatértek.
- Mi? Micsoda?
- Igen. Te és a testvéred. Hisz mindketten benne vagytok a buliban. Tudtuk már rég, figyelemmel kísértük fejlődéseteket. Menj, hívd ide őt is.

                                                                               III.

Égbenyúló piramis magasodott előttük. Az Öreg érintésére ajtó nyílt rajta, feltárult egy hosszú, sötét és szűk folyosó, mely látszólag a semmibe vezetett. Szótlanul lépték át a küszöböt, így haladtak, sötétben, érzésük szerint már órák hossza. Hosszas menetelés után, hatalmas terembe értek. Nem látták tetejét, sem végét, zsigereikben érezték, zárt térben állnak, előttük csupán egy emelvény, két szarkofággal. Kőből faragott ládák, tetejükön tonnányi fedél, oldalukon szárnyas és csúszómászó, lábatlan lények faragott képmásai, ismeretlen alakok, az Öregek szerint fák, és valami, amit víznek neveztek.
- Lépjetek fel, feküdjetek be, eme koporsókba. Életutatok, itt, a Lírán, véget ér. Testeteket magatokkal vinnetek, szükségtelen, a Terrán újat kaptok. Emlékeitek, mélyen eltemetve bennetek lesz, mikor eljön az idő, segítségetekre lesz, addig viszont, létálmotok, magatok építitek. Viszont látásra, gyermekeink!
- Köszönjük a lehetőséget, Öregek! Hipp-hopp, jövünk, megyünk, hamarosan találkozunk, mesélünk!
Álltak az Öregek, némán. Szemükben a derű fénye csillogott, bensőjüket nevetés rázta: hipp-hopp! Persze… álmodjatok csak, gyermekeink!

                                                                              IV.

Neszezés hallatszott. Csobogás. Valami simította bőrét, langyosan, kellemesen. Sötétség vette körül. Majd kinyitotta szemét, egy időre újra becsukta, a fény hirtelen volt, elvakította, mintha valami kéket látott volna. Óvatosan próbálkozott újfent. Kék ég tekintett vissza rá, a közelben sekély folyó csobogott, mellette egy lány feküdt, hasonlóképpen, pislogva, ámuldozó tekintettel.
- Mi lehet ez? – kérdezte.
- Annyira szép! Te sem tudod?
- Semmit sem értek. Fák, füvek, kékség és lágy folyékonyság, rád nézek, valami melegséget érzek, izgatottan dobban bennem a szív! Ismerlek!
- Én is ismerlek!
- Hol vagyunk? Mik vagyunk? Mi ez? Semmit sem értek!
- Jön valaki! Nézd! Szárnyai vannak! Úgy néz ki, mint mi, csak szárnyai vannak… de érdekes!
- Üdvözöllek Tollashátú! Meg tudnád mondani, kik vagyunk és mi ez a hely itt? Egyáltalán, mi ez?
- Üdvözöllek Titeket, Líra gyermekei. Persze, hogy tudok válaszolni kérdésitekre. Gyertek velem, a Nagytisztás Ősöreg Tölgyfájánál vár titeket valaki, aki mindenre kimerítő választ ad majd.
Követték Tollashátú idegenvezetőjüket, lábuk alatt simán süppedt az út, a bokrok maguktól hajoltak félre, a déli forróságot bárányfelhők árnyalták, gyümölcsök kellették magukat, hogy éhüket csillapíthassák.
Lábatlan, csúszó-mászó idegen tekeredett Ősöreg Tölgyfa törzse köré. Szemei mereven, áthatóan nézett rájuk, mégis, valami lehetetlen derű áradt belőlük. Ajka keskeny mosolyra nyílt, hangja selyemként simította lelkük mélyéig őket.
- Gyermekeim! Vártalak titeket. Tudásszomjatok hamarost csillapításra kerül. Gyertek, egyetek, igyatok, nálunk így illik a vendégeket fogadni.
- Vendégek vagyunk?
- Azok vagytok. Isten hozott titeket.
Éhesek voltak, habzsolták, amit kaptak, aranyló csodabarackot, melyből ezerévente egyetlen darab terem, de fiatalok voltak, hírét sem hallották. Ambróziát ittak. Összefolyt előttük a világ, a kék meg a zöld, forgott a föld, a felhők megnyúltak, vattaként fonva körbe őket, képes suhantak, villantak, körbe-körbe, szédületükben kezük, mely eddig összekulcsolódva adott bátorítást egymásuknak, szertevált, külön-külön álomköd ereszkedett lelkük tájaira, csak zuhantak, zuhantak egyre lejjebb.

                                                                              V.

Sírva ébredtek, cseperedtek, küzdöttek elemekkel, természettel, emberekkel szent eszmék nevében, eszmékért, anyagi kincsekért, hajtotta őket a vágy, megismerés tüze, felfedezés, játéköröm, érzelmek fájdalma, hol rövidebb, hol hosszabb időszakon át, nem sejtve, hogy testvérek ők. Játszottak szülőt, vértestvért és szeretőt, lelki társat, tanárt-diákot, fiút-lányt, egy országban vagy külön, hol közelebb, hol távolabb egymástól, néha néhány év eltéréssel, hogy jobban összezavarodjanak. Így teltek a földi évezredek, életek sora telt, mint gyöngyfüzér szemei, egymás után, sorba, felfűzve. Szemükben egyre mélyebb lett a megértés fénye, derű, fájdalom, a nem kért bölcsesség. Szívük halkabban dobbant már, fiatalos kilengésük lecsendesült. Valami derengeni kezdett lelkük mélyén. A világ áttetsző lett olykor, pillanatokra felfedte álomszerűségét, mint az alvó, ki reggel felé, fel-felriad, órájára néz, oké, még van öt percem, addig alszom még.

                                                                              VI.

Zavarosan ébredt. a világ, amit ismert, kusza volt, értelmetlen. Keze magától indult keresni cigarettás dobozát, matatott az ágy mellett, a kisasztalon. Semmi.
- Bakker! Hisz rég leszoktam. Nahát! Biztos, valami rémálom utóhatása. Főzök egy kávét, jobb lesz utána.
Kicammogott apró konyhájába, Ősöreg kávéfőzője rekedt sustorgással, kotyogással jelezte, az életmentő hadművelet folytatásához előállt, az istenek nedűje. Élvezte, ahogy kicsap a gőz, nézte csészéjét. Arról ábrándozott, lehetne ez egy kifogyhatatlan csésze, mindig forrón, édesen, netán tejszínhabbal, gyömbéres keksszel. Mint valami mesében. Nevetett magában, kortyolt. Ideje lesz valami hasznosat is tennem. Bekapcsolta hát számítógépét, híreket böngészni, vajon történt-e valami érdekes virtuális világában, a nagyvilágban, a kisvilágban, rejtett világában.
Újabb kávét töltött. Csokis kekszet tört mellé, komótosan harapta, elmerült a roppanásban, a kibontakozó íz orgiában, feledésbe merült a kis-nagy világ összes bánata, egy pillanatra.
- Mesét kéne írni erről! Kávékról, csokis kekszekről. Talán még olvasható is lesz, ne adj isten, talán valaki megérti.
Nosza, nekilátott, kis idő elteltével, ujjai maguktól vándoroltak a billentyűkön. Mesét írt. Maga sem tudta, mi lesz a történet, visszaolvasta, menet közben, újra és újra, meglepődve:
- Én írom? Vagy a mese írja magát? Úristen! Miket írok! Engem kivégeznek, ha közzé teszem!
Majd folytatta, belső ösztöke bökdöste egyre: írj! Írj!
Megosztotta. Késő bánat, erre gondolt, most aztán kapok hideget bőven. Valami Gautama nevű úriember viselt dolgait figurázta ki, elege volt az álszent keresztényekből, az álszent buddhistákból, az álszent gurukból, a mindent elborító anyagias és feltétel nélkül behódoló szemléletből. Minden egyes nap, újabb vágya füstölgött el, tekintetének súlya alatt, az élet újabb és újabb rétegei tárultak fel előtte. Nem tűrt többé megkövesedett hagyományt, áporodott levegőjű tanításokat, dodzsókat, balgán bólogató tanítványokat. Néhány tanítványa, aki lelkesedett újszerű tanai iránt, hamar megkapta a feladatot:
- Ne bólogass! Légy mester! Azért vagy tanuló, hogy meghaladd a mestert!
Kevesen viselték el. Egyszerűbb volt szavakkal dobálni, köpködni rá, és keresni valaki mást, ahol akol melegben mehetett a közös bégetés, melynek csak az vetett véget, mint minden másnak: az elmúlás.

                                                                              VII.

- Zavarhatlak?
- Igen. Bármikor. Mit szeretnél?
- Olvastam írásod. Blaszfémia! De tetszik! Végre egy friss, üde forrás a sivatagban!
- Agyon dicsérsz. Köszönöm!
- Szeretném, ha írnál még. Többet. Még többet.
- Meglátom, ki tudja, talán, nem tudom, ugyan miről írjak?
- Segítek, ha gondolod, ha megengeded.
- Miben? Ugyan… mesebeszéd. Esetleg, tehetünk egy próbát, segíts, ha tudsz.
- Oké. Quan Yin vagyok, az Ezerszemű és ezerkarú istenség, boddhiszattva, vagy valami hasonló.
- Nekem is kéne valami hasonlóan jól csengő név…
- Viktor.
- Az gagyi. Az erdőben mindig eltévedek, az életben is. A nevek között is, sosem emlékszek nevekre, arcokra, csak kivételes esetekben. Legyen valami könnyű, ami utal arra, hogy… hol is tartottam? Megint eltévedtem… Útjelző! Ez az! Útjelző leszek az új keresztségben!
- Ahogy gondolod, majd lekopik rólad.

                                                                              VIII.

A költő, így írt egykoron:

„Messziről jöttem, messzire megyek,
   A miértekre, nincs felelet,
  Üldözöm magam és életem,
  Üldöz engem a félelem.

  Nem mondták, miért, nem mondták, hogyan,
  Elmentek felettem, elmentek boldogan,
  S most elmegyek én is. Jó éjszakát!
  Számomra sosem lesz, csak volt, a világ. „
 
Ez a kis versike járt a fejében. Reggeli közben. Ezen a reggelen, bánatot reggelizett, friss korpás kenyérrel, kólával és zöldhagymát falatozott mellé, ha már bánat, legyen nehéz beszélni róla, hagymaszagú lehelettel legalább csendben maradok. Így okoskodott. Más bánatát ette. Neki, bár sok szomorú emléke volt, szívében mindig lehetett találni fogpiszkálótól a hajóárbocig mindent, mindig akadt helye egy kis vendégbánatnak. Főleg, ha nagy nehézségek és számtalan év után felismert testvérének bánatáról volt szó. Testvére, egyetlen századmásodperccel hamarabb érkezett a világba, most mégis, ő ébredt hamarabb. Ősi törvény szerint, valamint a szív törvényei szerint, az vigasztalja a másikat, aki hamarabb ébredt, akinek több hajóárboc edzette szívét, aki képes kerek szemekkel viselni, a fájdalom hullámverését.
- Mondom neked, újra és újra, a halál, a bardo, mind a létálom része. Hisz tudod.
- Menj a fenébe Okostojás! Oktasd ki a diákjaidat, Te… Te… irgum-burgum, hottentotta mézes puszedli!
- Jól van, na! Gondoltam, hogy csendben kéne maradnom, de akkor meg azt hinnéd, közömbös vagyok. Kitelik tőlem, az tény, még ha tudom is, végre átlátsz rajtam, de földi létálmunk azért még ködös nappalokat hoz, akár a december eleje.
- Segíts rajtam Tökkelütött!
- Hát mit teszek éppen?
- Beszélsz. Sokkal többre vagy képes, holmi fecsegésnél. Hallgatásod erővel teli, írj inkább mesét, a fájdalomról, az elmúlásról.
- Írok. Másról írok majd. Arról írok, hogy élt egyszer két ifjú teremtmény, egy távoli bolygón, egy sivatagos bolygón, ahol az Életet, a maga valóságában látták. Mégis, kíváncsiságuk messze sodorta őket, hogy megtapasztalják, milyen a fájdalom útja, a bánat ösvénye, az érzelmi viharok tornádója, ahol a szenvedélyek és ragaszkodások ködösítik a látást, hol az értelem hideg fénye önmagában legfeljebb angyalokhoz tehet hasonlatossá, ahol a vakság miatt tapogatózva ragaszkodunk egyszerinek vélt életünkhöz, szerepeinkhez, ahol nem ismerjük fel egymásban és másokban, testvéreinket.
- Eszemet vesztem a fájdalomtól! Mit tegyek?
- Mi fáj? A lélek? Az üresség? Mint mikor a paszuly karóra támaszkodik, s mikor a karót kihúzzák, a bab úgy érzi, elesetté vált. De nézd csak meg, ugyanúgy termést hoz, támasz nélkül is. Mert a támasz, kényelmes ugyan, ha sánta vagy, addig segít, míg újra járni nem tudsz. Vedd észre, támasz nélkül is erős vagy immár. A támaszok sorsa ez, új helyre kerül, oda, ahol szükség van rá. Bár látszólag nincs többé, máshol, más alakban testet ölt, hogy segítségére legyen, a rászorulónak. Láttam a képeket, melyen szinte körbefontad, ránehezedtél, és azt hitted, egyedül Ő adhat neked értelmet, erőt, támaszt és vigaszt. Eljött a nap, hogy megmutasd, mennyire megerősödtél. Első lépteid tétovák még.
Mind így kezdtük. Itt a Földön is. Tétován. Botladozva. Kivétel nélkül.