2017. július 11., kedd

Vágyak és varázslatok

Nyártündér úgy gondolta, elég volt a naptejek illatából, a tóparti pecsenyesütők olajsercegéséből, ráadásul idejét sem tudta, mikor kapott utoljára szabadságot, hogy nyaralni menjen. Némi irigységgel bámulta a vízpartokon aszalódó embereket, akik hőgutát kapva lelkesen beszéltek nyári élményeikről, légkondicionált munkahelyeiken, eső áztatta őszi nappalokon, unalmasan csordogáló téli hétvégéken. Ő is szeretett volna mesélni testvéreinek, Ősz asszonynak, Tél apónak, Tavasz lánynak. Unta, hogy folyton kívánságokkal keresik meg, mióta a kívánságteljesítő dzsinnek nyugdíjba vonultak, a történelem ismert és ismeretlen istenei pedig leragadtak nagyképernyős színes tévéjük elé.
- Az istenek sem a régiek, bezzeg nekünk, évszakok szellemeinek sose jár semmi, csak a szánk. Persze, mehetek síelni vagy szüreti mulatságokba, de nyaralni? Sehol egy szakszervezet, valaki, aki megértene, megvigasztalna, esetleg helyettesítene, elég lenne két hétre…- így morfondírozott magában, bánata heves zokogásba fulladt, az emberek pedig csak azt látták, újabb zivatar villámai hasítják tűzifává a gyümölcsösöket, eső mossa el nagy nehezen tönkretett termőföldjeiket, valamint Józsi bácsit, akinek így ért véget hosszú élete, egy sárlavina alatt.
Nyártündér magába roskadva ücsörgött bárányfelhői társaságában, mikor egy torzonborz, vöröses hajú szent jelent meg előtte. Szemüvege párásan mosolygott, tekintete huncutul táncolt, hümmögő kacagása csiklandozta a kék eget.
- Ööö… jó napot adjon isten! A Rokont keresem, jó helyen járok?
- Hát te meg ki a jóságos mennydörgős ménkű vagy? Embernek tűnsz, de bizony mondom, csak azért mert fejed gömbölyű, lábad szegletes, még lehetsz akármi is!
- Tanárúrnak hívnak messze földön, úgy hírlik, a Rokon annyira jól érzi magát, éppen kékre festi az eget, gondoltam itt megtalálom.
- Itt ugyan nincsen, kár volt erre jönnöd, hacsak nem helyettesíteni szeretnél két hétre…
- Jó estét gyerekek! Kék az ég, a fű zöld, fejem kerek,lehetek immár Kerekfejű Hülyegyerek! Trallala! Trallala! – hallatszott messziről.  – Na mizu?
Nyártündér és Tanárúr egyszerre kezdte mondani a magáét, a nagy zsivajra előkerült Sátánné Őnagysága, valamint Szeleburdi Pillangólány.
Volt nagy örömködés, dáridó, még Nyártündér is feledte középsúlyos depresszióját, meggysör került elő, fakupából itták, szakállról, mézédes ajkakról és ki nem mondható helyekről is folyt, csordogált, bordóra színezve bőrt, földet, asztalterítőt.
Sátánné Őnagysága, sör oldotta nyelve akadozva bár, de forogni kezdett, leginkább bepörgött helikopterhez lett hasonlatos:
- Vágyom rá, az én Uramra, az én pajkos, őrült tekintetű ifjú Sátánomra… de vajon a vágy, melyet üldöz az egyház, a szomszéd, nyolcan nyolc guru és tizenhat apáca is, az vajon szabad-e?
- Szabad. – hangzott a válasz, Kerekszemű egyszerűen ráborította korsójából a drága nedűt, majd így folytatta:
- Nincs tiltva. A vágy, természetes. Amint el akarod nyomni, pusztítani, ellened fordul. Vágyakozásod tárgya lehet akár az Urad is, ha ellenállsz, bizony elbuksz. Ellenállás nélkül, szintén elbuksz. Látod a sört magadon folyni? Most arra vágysz, hogy visszavágj ezért, én arra vágyom, hogy testedről nyalogassam. Engedve vágyunknak mindketten vesztésre állunk. Hol a kiút ebből? Lásd meg igazi Önvalódat, merülj el benne és a vágyak, hipp-hopp, szertefoszlanak.
- Nahát! – kiáltott fel az időközben befutó Bodzavirágillatú Tündérleány. – Szoktam figyelni, talán az Önvalót látom, de elmerülni, legfeljebb a fürdőkád dús habjaiban merek egyelőre. Ez valami varázslat, ugye? Létezik varázslat?
- Létezik – hangzott duóban, mert Tanárúr sem bírta szó nélkül sokáig, igaz, nála órákat jelenlett egy-egy pillanat, mintha nem is ember, hanem élő szent lett volna. Talán így is van. Sose látták leszállni a miskolci villamosról, egyszerűen csak megjelent, hol nappal, hol éjjel, de sosem a kettő közt.
- Varázslat létezik. Az ember jobb, ha nyugton marad. Legyen bár a varázslat színe fekete vagy fehér, visszahat alkalmazójára. A varázslat alkalmazása, hullámokat vet, akár a vízbe dobott kő. Nagyobbat, kisebbet, változást okoz így is, úgy is. A nagy hullámok, képesek falakat bontani, áttörni, az erőszak azonban ugyanúgy visszaüt a küldőjére, ahogy az áldás is visszatér. Oda-vissza, szüntelen, míg az egyik fél meg nem unja a folytonos postázást, vagy amíg maga az univerzum un bele, hogy postahivatalnak nézik.
- Bizony, komolyan kell venni a mágiát, a vicceknek van saját helyük, a mágia viszont nem vicc – dörmögött pohara fedezékéből Tanárúr, tudta, nehéz megmondani elsőre, ki a mágus, így pohara mögött némi védelmet remélt felfedezni.
Nyártündér a sokadik sörét kortyolgatta, hallgatagon hallgatta csöpp társasága zöldségnek tűnő beszélgetését, magában fél szemmel kutatta Önvalóját, másik szemével a távoli utat nézte, hátha mégis, jön a váltás, két hétre. De csak egy kósza válltáska rugdosta a port, maga előtt.
- Tudod nyártündér, az a bajod, hogy folyton vágyakozol valamire. Hűsebb nyarakra, ja, bocs, vicceltem…
- Persze! Vicceltél mi? Arról bégetnek kedves bárányfelhőim, hogy sosem viccelsz, amikor pedig igen, akkor sem.
- Szóval, a vágyakozás mit hozott neked? Látod? Jégcseppes esőket, cikázó villámokat és migrént. Megéri? Na, ugye. Mit lehet tenni, vajon mit… megvan! Semmit. A küzdelem éppúgy semmis, mint a semmit tevés.
- Szépen vigasztalsz, mondhatom, folytasd csak így tovább, majd jól megsértődök, oszt maradok még egy hónapot, aszalt fejed kiakasztom egy szegre!
- Lassabban Tünde Asszonyság, messze még a vége, hogy reményteljest mondjak, közben szaladnom kell, viszlát, de megsúgom, sosincs cél, sosincs vég, melyet elérhetne! Vágyai legyűrik, ellenkezzen csak, szenvedjen bármennyit, sosem lesz enyhülés.
- Ó te megveszekedett kurafi! Elkaplak! Megaszallak! Állj meg! Állj… Áhh, menj csak… valami zacc csak van abban, amit mondtál.
- Van bizony – mosolygott Tanárúr, miközben áttetszővé válva elderengett. Körbenézve, üres korsók pihentek szerteszét, Szeleburdi kacagása és Bodzavirágillat bodzaillata lengett a térben, körbe-körbe. Utoljára még Sátánné Őnagyságának fekete haja lebbent egyet, majd csak a kék ég végtelenje maradt. Nyártündér, pillanatra magába pillantott… Kósza bárányfelhők meséltek róla később, a napról, mikor a hullámok, lecsendesedve belesimultak a végtelen égbe. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése