Vajszívű ( Brogyányi Mihály társszerzővel írt mese )

Egy csodás nap, így szólt:
- Vajszívű ember vagyok, a türelem végtelensége ölt bennem testet. 
- Hát persze! - csóválták fejüket a hallgatók. 
- Nem tűnök annak?
- Hát...nem igazán. 
- Pedig így van. Azért láttok másnak, mert nem ismertek. Miért? 
Mert magatokat sem ismeritek.
- És te ismered magad??
Kérdezte egy kancsal fickó a tömegből.
-....hát... felelte volna, de a fickó kést rántott.
Szívébe döfte, majd az innét kibuggyanó vajjal megkente kenyerét és jóízűen falatozni kezdett. Majd lenyúlt Vajszívű ember kabátzsebébe, arcán öröm futott át, mert érezte: Igen! Megvan! és majszolni kezdte az ott talált csokis kekszet . 

Vajszívű ember ámulatból ámulatba esett.
Az első meglepetés után düh kerítette hatalmába.
Ökölbeszorult keze, ütni szeretett volna..
De egyszerre eszébe jutott: ezt nem tehetem! Hiszen vajszívű vagyok! Elmosolyodott és megértően nézte, hogy majszolja kancsal a csokis kekszet.
Nagy megértésében segített kancsal szeműnek megéleznie a kését, mert csak egy valamitől irtózott az életben: ha életlen késsel szúrták szíven.
 A hallgatóság közt halk morajlás hallatszott. Az elismerés hangja.
-Tényleg nagy ember! Kövessük őt !
Attól a naptól fogva rengetegen keresték fel.
Futótűzként terjedt hírneve.
Elérkezett a nap, mikor Vajszívű kifogyhatatlan szíve csak ontotta a vajat, mindenki, aki megkereste, vajas kenyeret ehetett csokis keksszel. A történelemkönyvek így írtak róla: 
Vajszívű megjelenésétől számítjuk az Aranykor kezdetét, az emberiség történelmében, újra.
De egy szép nap hatalmas változás állt be életében.
Csengettek. Vajszívű unta már a sok tisztelőt, időnként magányra vágyott.
De az ember, aki ajtaja előtt állt megdöbbentette.
Mintha önmagát látta volna!
Ugyanaz a termet, tekintet, ugyanazzal a lezser gesztussal nyújtotta kezét..
Mégis, valami másság volt benne. Valami nehezen titkolható idegenség, amit leginkább illata árult el.
- Ki vagy te?? Kérdezte döbbenten.
Az idegen elmosolyodott.
-Tudtam, hogy nem fogsz rám ismerni.
Hasonlók vagyunk, mégis másak.
Ismerd meg tehát az igazságot.
Én vagyok a.... Sajtszívű ember !!!
 - Imádom a sajtot! - kiáltott fel Vajszívű, majd kacagva előkapta méteres sajtszeletelő kését, tenyérnyi darabokat szelt a Sajtszívű emberből, majd falni kezdte. Közben egy dalt dúdolgatott: 
„Vajszívű, Sajtszívű egyre megy, megeszem magam is, ha sajt vagyok, kerek. Magammal kenem a kenyeret, magamból rá sajtot reszelek, megegyelek hülye gyerek? Kérdezem magamtól! Meg! Felelem, szemem kerek, s megszületik, íme: Kerekszemű Hülyegyerek!”

Már ezért megérte megszületnem

Eljöttek az első éjjeli hidegek, a fázós, reszkető holdfény, szemérmesen bekopogott az ablakon, illőn kérve kerekszeműt, hadd bújjon mellé, érezhesse melegét, cserébe az álomtalanság néma békéjével ajándékozza meg. Hajnal tündér, már egyedül találta ágyában hétalvó barátját, egyedül La Morte volt talpon, mint mindig, kifogyhatatlan csészéjéből gőzölögve mosolygott a friss,forró kávé.
- Csodás reggelt Kerekszemű Hülyegyerek! – majd kérés nélkül nyújtotta csészéjét, csészealjon egyetlen roppanós csokis keksszel. Mint bármelyik másik napon is.
Ez a reggel, mégis, kicsit más volt. Dereka hasogatott, izmai sajogtak, mintha egész éjjel messzi tájakon haladt volna át, mint ki megmászta álmába az Everest hegyet, bukfencet hányt az Andok lejtőin, cibálta a sárkány farkát. Hidegnek tűnő kinti világban, dérvirágok nyíltak, madárkák és cicók itató tálján korcsolyaversenyt tartottak a téli békák. Magára öltve varázslatosan kék pulóverét, így felvértezve mindenféle hidegek ellen, félelmet nem ismerve kidugta orrát az ajtón, majd megtörte jegét madarak és cicók vizes tálján, öröm ömlött szét bensőjében.
- Már ezért megérte megszületnem! – mondta magában, magának.
Nézte a jeges víz csendes tükröződését, valami régi, valami ősi holdfényszerű selymesség csiklandozta belülről, talán ősidők jeges napjaira emlékezett, talán csak a jeges szél indította el könnyeit, ki tudhatja. Hosszú életének szilánkjai, szerte szét hevertek az élet szemétdombján.
- Vajon ez az élet, a reggeli hideggel, a város közepén? Vagy vadon rengetegben alszom s álmodom? Talán holt vagyok, akár a kövek talpam alatt és embernek álmodom magam. Talán vessző vagyok egy mondatban, az Élet ajkán, tollpihe egy kacsa farmezején, netán zizzenő légy lócitrom ágyon. Annyi bölcs ember, annyi bölcs könyv, mit segített? Hová vitt, merre mutatott? Hol vannak most, mikor kérdések derengenek a félhomályos sarkokban?
Felnézett az égre. Kék ég. Vagy valami hasonló. Úgy olvasta, egyszer, az ember látja kéknek, a tarkafarkú zenélő ágymatracok például zöldnek látják, a pattogva ugró hajszállepkék pedig sehogy, mivel nincs szemük. Kinek van igaza akkor? Égenjáró csónakos szellematyának, aki vedrében kékfestékkel naponta megfesti az eget? Vagy Kerekszemű Hülyegyereknek, aki csupán csodálja, és legfeljebb annyit mond: Nahát!?
- Ó ti egek! Mennyi felesleges gondolat, mind gyermekem, óvoda lettem vénségemre, bébicsősz lett belőlem, mesemondó, messze még a túlsó part…
- Barátom! Mi bánt, hogy ennyire marcangolod önmagad?
- Agyalok, La Morte. Agyalok. Ma reggel, a Kérdés Tenger partján érzem magam, partra vetett sült halként, vergődöm, mintha paprikás liszt lenne alattam, mint kit forró olaj vár, mint kinek tengernyi gondolat gyermek cibálja haját.
- Hány gondolat bánt tégedet? Hisz tudod, ágyban, párnák közt halni, nem lehet. Nincs halál, mi enyhet hozna tengernyi kérdésedre, elméd kattogása gondolatok szürke síkjára űzi lelkedet, ha hagyod. Érted-e?
- Értem, persze. A gondolat, önmagában gyenge, ha erőt adok neki, magával ragad, szürke, kopár síkra visz, szomjazó - fénytelen –végtelen üres térbe, a pokol igazi arca: ez.
- Vajon érted-e, mi az ellentéte?
- Értem persze. A szív, az érzelem, önmagában tűz, pusztító lángtenger, elemészt gondolatot, értelmet, észt, elmét, józanságot, örök részegség, mámor, kiúttalan tűzverem, a pokol másik igaz arca: ez.
- Hogy döntöttél? Merre mész tovább?
- A választás, Illúzió. A vihar, erre vagy arra visz, egyaránt szenvedés, káosz, véget érhetetlen örök szenvedés. Kettő között, középen vezet a Sárgaköves Út. Hol ész és szív összeér, ott halad. Hol a választás hamvába fúl, ott dereng.
Maga elé bambult. Egy apró gondolatgyermek maradt mellette, halkan dúdolgatott, valami kopott dallamot: ’Már ezért megérte megszületnem, talán ma is segíthettem, talán ma is hasznos vagyok. ’

Csontvázasszony

A reggel fázós napsugarai bebújtak paplanja alá. Hozzásimultak, cirógatták, csiklandozták, játszadoztak rajta, akár hosszú ujjú zongoristák. Muszáj volt felkelnie végre. Aprókat pislantott, először az órára, majd az ablakon bekandikáló Napra, az ég kékjére. Újabb nap, csodálkozott el. Ezekben a ködös percekben, álom és ébrenlét határán, mindig akadt egy pillanat, ahol semmilyen különbséget nem tapasztalt, álombéli valósága és ébrenléti valósága között.
La Morte, csendben kavargatta kávéját. Sosem aludt, éber tekintetével őrizte barátja álmát, néha sajnálta, hogy így kell látnia őt, álmosan, résnyire szűkült szemekkel, gondterhesen.
- Tessék, a kávéd. – La Morte ehhez értett a második legjobban. A kávéfőzéshez. Mi volt az első legjobb értése? Az idegenvezetés. Soha, senki sem írt be a mennyei panaszkönyvbe, kifogásolva a szolgáltatást.
Aprókat kortyolt, élvezte a semmitmondó ízt, olcsó kávé keserédes ócskaságát, a reggel hiábavaló erőlködésének ízét, magában már kacagott, újabb ébredés, újabb napi teendők, mindez miért?
Emlékei között kutatott, mintha ott rejtőzne mindig a kanyarokon túl, házak sarka mögött, ledobott kispárnák alatt, a válasz arra, hogy miért? Kortyolt, akár egy benzinkúton az autók, töltődött.
- La Morte! Jól érzem, hogy a kávé, a reggeli és napközbeni kávék, az esti kávék, mind-mind ámítások csupán? Ócska trükkjei az életnek, látszatok, az ébredés és éberség mankói, melyekre valójában semmi szükség sincsen?
Öreg barátja vigyorgott, szó nélkül, pajkos tekintete azt sugallta: Jó! Mondd még! Huncut nézésük egymása gabalyodott, kirobbant belőlük a nevetés. Zengett a szoba, az udvar, beleremegett a Föld, ahogy nevették az Élet vásári komédiáját, szellemességeit, útvesztő szerű kanyargósságát.
Csengettek.
Vajon ki lehet, ki bátor ennyire, hogy egyáltalán ide találjon? Annyi csapdát rejtettem el az idevezető úton, aki idetalál, csak szándékosan teheti. Ajtót nyitott. Senki. A szél magányosan sírdogált, néhány falevél táncolt eme dallamra. Nézte a messzi távolt, hátha… Semmi. Senki. Magában morgott valamit idiótákról, akik csak úgy becsengetnek ide-oda, mikor tekintete, lába elé tévedt.
- Nahát! A postás volt. Ma sem merte megvárni az ajtónyitást. Mióta hallotta, ki főzi nálam a kávét, fejvesztve menekül. Ki érti ezt?
Lehajolt, könnyedén felkapta, majd bevitte, a melegben akarta szemrevételezni, mit küldött neki a… micsoda? Feladó: Az Élet.
- Nagybetűvel. Ez biztos, valami vicc, már megint. Különös humora van, meg kell hagyni.
- Bontsd csak ki, bátran, bár humora érdekes, metsző, néha morbid, ártalmatlan, mint szellemvasutak árnyalakjai.
- Nézd Barátom! Csontok! Biztos Neked jött, puzzle lehet. Várj! Van itt egy levél. Lássuk csak…
„Kedves Kerekszemű Hülyegyerek! A csontok, puzzle szerűsége csupán látszat, mégis, feladatod összerakni, újra, azt, kinek darabjai a dobozban hevernek. A megoldását rád bízom, egyetlen szabályt adok hozzá, a dobozt, égesd el, már az elején. Maradok tisztelettel továbbra is! Aláírás: Az Élet.”
- Micsoda humor! Mondhatom! Csak találkozzak vele, beírok a panaszkönyvbe! Sőt! A Főnökének teszek panaszt, szórakozik velem, különböző szereposztásokat aggaszt rám, a megkérdezésem nélkül, aztán meg, amikor szóvá teszem, rákeni a Sorsra, a karmára, csillagok állására, újjászületésekről hadovázik, valamiféle mesterek szavait idézi, vajon pszichiáter látta már? Vagy ami rosszabb, vajon az Élet, nem körözött elmebeteg szökevény-e? Bármit tesz, abból mi sül ki? Értelme, célja? Csak mondom a magamét, ne is mondd, hogy hallgassak! A válaszok, mindig bújócskát játszanak, öreg vagyok már a keresésükhöz, vagy előjönnek maguktól, vagy maradjanak, ahol vannak.  A fiataloknak még kedves játék, válaszokat keresni, szavakkal csatába indulni, kékre festeni az eget.
Á, hagyjuk! Nézzük meg, mit lehet kirakni, csontokból. Remélem, nem valami ősi voo doo jóslás kellékei csupán, varázslat tárgyai, elátkozott holt ember végső darabjai, netán ősi humanoid kövületek a Lyra rendszeréből. Na, lássuk, hol a tervrajz hozzá!
Talált egy gyermekrajzot, napocskával, felhőkkel, virágos réttel, mosolygós hajas babával.
Szeme sem rebbent. Az Élet új és újabb poénjai felettébb szórakoztatták, kacagás helyett azonban már csak mosolygott rajtuk.
- Szóval a csontok, a kirakós darabjai, valamiféle babát adnak ki. Apró betűs rész is van…- szemüvegét kereste. A polcon, helyét sem találta, homlokára sem volt feltolva, a spájzban is hiába, egérlyuk mélyén sem. – Hová tehettem? Megvan! Úti poggyászom mélyére került. Valami okos ember mondta egykor, ami igazán fontos, nem szemüvegen keresztül látod, hanem szíved pirosságával, dobbanásával, sóhajok visszhangjával. Azt írja: Csontvázasszony, kirakós (puzzle), 0-1 éves kor közötti gyermekek részére. Éppen beleférek.
- Vajon mi értelme összerakni? Csupán darab csontok kusza halmaza, élettel ki tölti meg? Húst honnan szerez? Szíve lesz-e? Miből? Miért? Dobogni fog-e? S ha igen, célja, létének értelme lesz-e?
- Csak tedd, amit a szíved diktál! – hallatszott, a semmiből, mégis, mindenhonnan egyszerre.
Kérdései, a szózatot hallva, semmivé lettek. Szemei kerekedtek, akár a Hold, fényük forrasztotta egyik csontot a másikhoz. Éjjelek és nappalok sokasága végén, fáradtan szemlélte művét, egy Ember csontvázát. Álom hullt szemére, eldőlt, álmában keze, a csontváz kezéhez ért. Életre kelt a csontok alkotta váz, kezével Kerekszemű mellkasába nyúlt, megmarkolta szívét, érezte a dobbanások adta erőt, meleget, a fényt, kitépte szívét és falni kezdte. Ajkain folyamként csordogált a gőzölgő vér, hússá alakulva, inakká alakulva, majd szívvé alakulva. Csontvázasszony, Kerekszemű szívéből épült fel, arcára pír került, szemeiben fény gyúlt. Visszatette szívét, mellkasába. Bár falta és vére omlott sugárban, a kapott szív sértetlenül dobogott tovább, kifogyhatatlan.
Így várta, Csontvázasszony a reggelt. Várta, hogy kávéval kínálja az Örök Barát.
A Reggel,első tekintete, három személyt látott, mégis Egyet. 

Az Isten egy nap így szólt

Az Isten egy nap így szólt: 
-Hombre,elfáradtam a teremtésben,meg amúgy is,tök depi vagyok, úgy látom,te kellőképpen hülye vagy, tudsz valami gyógyírt? 
Kerekszemű Hülyegyerek nézett meglepetten,hogy a Főnök ( más szövegekben Isten,Forrás,Manitu) megkereste, egyáltalán,felismerte,ki tud segíteni neki. 
- Tessék,egy csokis keksz - kínálta Istent, Kerekszemű Hülyegyerek.

Édes megadásban kinyílok én

Fáradtan tért haza otthonába. Nyűgös volt, még kissé sajgott a szíve, melyből egy méretes uszadék fát tépett ki. Nézegette. Üszkös volt, fekete, kemény, éle hegyes, vérfoltos, ős öregnek tűnő.
Tudta, valami még van, valami még hátra van. Megjárta lelke legmélyebb, legsötétebb tartományát, hogy meglelje a gyógyírt sebére. A darab uszadék fán kívül, amit talált, csupán egy szellem alak, akit ott hagyott fagyos kunyhójában, elszáradt falevelekből tákolt ágyán, haldokolva. Még egy pohár vizet sem hagyva mellette.
- Valamit még tennem kell. Talán megölöm. Ne szenvedjen. Legyőztem, meg kellett volna ölnöm, de megsajnáltam. Valamit tennem kéne.
Így sétált fel-alá, komótosan falatozva esteli vacsoráját, oda sem figyelve, mi az.
- Na, jól van, majd kirúgja magát a megoldás, lefürdöm és aludni térek. A problémák úgy is megvárnak, hová siessek.
A fürdővize már kihűlt, melyet neki készítettek, megtekerte a csapot, meleget engedni hozzá. Percek teltek el, a víz továbbra is hidegen várakozott.
- Nahát! Hiszen nem is folyik a meleg víz.
Igen, elfelejtette végigvinni a mozdulatot, gondolatai elkalandoztak, belső mélységeit kutatta továbbra is, lehetőségeit, tetteinek következményét, terveit, céljait, egész eddig és leendő életét kutatta, tervezte, latolgatta, ha lett volna kéznél ji-csing pálcika, képes lett volna a kád vizébe szórni, imigyen fürkészni a jövendőt. Persze, úgy sem hitte volna el a végeredményt.
Nyakig merült a meleg ölelésbe, átadta magát az éjjeli lazulásnak, nézte a párapamacsokat, a víz tükrét, öntudatlan is, ahogy tanulta régen, megnyitotta a Kaput. Úgy csusszant át lelkének legmélyebb Tartaroszába, mintha csak egy csillagkaput használt volna fényévek legyűrésére.
A Démont ott találta, ahol legutóbb hagyta. Üveges tekintet nézett rá, iszonyat és dögvész bűze lengte körbe, orrán, száján férgek tekeregtek ki és be, foszladozó ruhája, takarója gennyes foltokkal átitatva nyáladzottak, a kandalló tüze vörös félhomályba burkolták a teret, rettenetes árnyékokat vetve a falra. Elöntötte az indulat, nézte, nézte, keze ökölbe szorult, mellkasa összeszorult, szeme lángokban állt.
- Véget vetek szenvedéseidnek, Démon. Többé nem gyötörsz.
- Megismersz?
- Igen! Tudom ki vagy!
- Nem, nem tudod. Nézz meg jobban. Hajolj ide, közel, nézz a szemembe és láss!
- Gyermeteg trükkjeidnek nem dőlök be! Többé nem!
- Tudod, hogy halhatatlan vagyok. Tanultad. Azt is tudod, miképp végezz velem. Öreg vagyok, fáradt, tedd hát, amit szeretnél.
Felderengett benne az ősi tudás, az elméleti ismeret, miként kell démonokat ölni.
- Nekem ez nem megy. Képtelen vagyok rá. Ennyi tanulás után, talán ez is egy vizsga, de képtelen vagyok rá.
Állt, tehetetlenül, bénán. Elfelejtette a visszautat, tudta, innen nincs kiút többé. Az iszonyatos szempár hívogatta, édesen, csábítóan.
Megadta magát. Odalépett a rémes kreatúrához, majd átölelte.
- Bocsáss meg nekem, Démon. Én hoztalak létre, én alkottalak, gyermekem vagy. Szeretlek. Így, mindenestül, bűzösen, férgesen, gennyes mocsokkal, rémálmaiddal együtt.

A kandalló tüze fellobbant, fény áradt szét a szobában. Hol korábban egy rémség feküdt, kisded gőgicsélt, azúrkék szemekkel, arcán mosoly táncolt.
Ősi dal jutott eszébe, ezt dúdolgatta:
I am opening up in sweet surrender
To the luminous love light of the One. 

Valaki bocsásson meg

Lágyan ringatózott hajója, az Érzelem-óceán felszínén. A kapitány, feküdt pókhálós kajütjében, dúdolgatott, valami nagy utazásról, valami véget nem érő álomról, életről, kerek szemeit a plafonra irányítva, mint mozivásznon, nézegette elmúlt idejének emlékképeit. Kezében, két régi fénykép gyűrődött, maszatolódott, mellyel Sólyomfi lepte meg. Rég feledésbe merült emlékek jeles pillanatát örökítette meg a fotós, első ránézésre úgy érezte, menten meghal az érzés-emlék cunamitól, melyről kiderült, hogy csupán térdig érő hullám, simogatta, csak messziről tűnt félelmetesnek, veszedelmesnek, pusztítónak. Azért egy kósza uszadékfa utat talált szívéhez, lelkesen meredt ki mellkasából, minden szívdobbanásra megremegve, minta csak csiklandozná, az a buta, érzelgős szív.
A rumos hordó, mint mindig, készségesen állt rendelkezésére, de most józan akart maradni. Igaz, évek óta részeg volt, rum nélkül is. Jeles napokon szirének énekét hallgatta élőben, bejáratos volt hozzá a Hét-tenger sárkánya, a Mélységek Ura olykor lekuporodott asztalához, újabb csokis keksz recepteket kitalálni, de leginkább Quan Yin, az ezer szemű-ezer karú boddhiszattva társaságát élvezte.
Nézte a képeket, újra és újra. Úgy érezte magát, mint aki mellett atombomba robban, majd leég a haja. Csuda egy érzés, bár ritkán adódik alkalom a kipróbálására.
Valami bevillant elméjébe, ködös, ismeretlen tájak hívogatták, ki tudja merre, ki tudja hová. Még maga a Magasztos is csak mosolygott szegény Kerekszemű tanácstalanságán. Mit tudott volna mondani neki?
- Járj utána, Kapitány. – Ennyit szólt, a Magasztos. Quan Yin, lelkesen bólogatott hozzá, cinkosan összenevetett Magasztos barátjával, majd pajkosan rákacsintott Kerekszeműre.
- Tudod, merre indulj. Indulj most, mire vársz? Az út hosszú, ismeretlen területre visz, ne félj, itt várok rád, várunk rád, hiszünk benne, hogy visszatérsz!
- Ó Kormányos boddhiszattva, kinek ezer szeme annyi mindent látott már! Nem lehetne könnyebb megoldást találni? Nem lenne egyszerűbb mellkasomból, szívem simogató uszadékfa gyermekem kitépni, majd útjára engedni, hadd sodródjon a világba?
- Nem. Nincs könnyebb út, nincs egyszerűbb ennél, nincs, aki helyetted megtegye, uszadékfa gyermekednek Te adtál életet, Te vagy teremtője, Te vagy feloldozója is. Sok a beszéd, kifogás, sírás itt mit sem ér, hajrá Kapitány! Irány a mély!
A tatfedélzetről bambulta a kék eget, távoli horizontot, a végtelen végét. Magában azért elbúcsúzott, ki tudja, ki az, aki visszatér, vajon neve ugyanazt takarja majd? Vajon hajója itt lesz, várva rá? Tengernyi mélységben az idő, majd hogy szalad? Kibírja ócska teknője a várakozást? Deszkáit eszi-e szú, idő vasfoga, vitorláját cincálja-e vad vihar? Reménytelen küldetés, mélybe, szörnyek várják? Vagy néreiszek szórakoztatják csengő kacagásukkal?
- Kapitány! Már megint csak álmodozol, sosem érsz vissza így, forró kávéd a végén kihűl! – La Morte, örökös barátja, tudta ám, mi fontos az életben. Mestere volt a vigasztalásnak, a forró kávénak, valamint annak, miként kell aprót lökni a tat szélén állón. Csobbanás törte meg a csendet. Kerekszemű kapitány gyorsan merült lejjebb, egyre lejjebb, miközben magában ezt a bugyuta dalrészletet adta elő, szimfonikus kísérettel: emelj engem egyre feljebb!
Merült, körötte a tenger, egyre hidegebb, sötétebb lett. Sehol egy szörny, egy démon, sehol egy vízi tündér. Csak egyre sötétebb hideg tér, telefonjával próbált világítani, sikertelenül. Végtelen időkig tartott az út. Úgy érezte, egyedül maradt a végtelenben, az örökkévalóság rideg közönye vette körbe, és csak ment, ment lefelé.
- Már a pokolban kéne lennem – gondolta. Derűs gondolata kissé melegítette. – Pokol? Gyerekmese. Épp én gondolok pokolra, mennyre, ennyi erővel gondolhatnék az Életre is, egyre megy.
Derengés váltotta fel Tartarosz sötétjét.

Tavasz volt. Barna zubbonya úgy állt rajta, mint amit ráöntöttek. Izgatottan várta, hogy hazaengedjék, értelmetlen katonaidejét szabad hétvégével szakították meg, több mint egy hónapja nem látta már. Hófehér bőrét, barna szemeit, angyalhaját, ölének illatát, vágyott rá, mint soha semmi másra, senki másra. Ő. Így nevezte magában, nagybetűvel. Mióta meglátta egy parancsnoki értekezleten, azóta tudta, Őt akarja. Valami delejes vonzás vitte felé. Őrá gondolt, magányos éjjeken, hideg mezőkön sarat dagasztva, kényszerű rabságának idején. Őrá gondolt, mikor a WC falára rótta hátralévő napjainak számát. Még 212 nap, és láthatom. Még 185, majd 98, így tovább. Minden nap, egy örökkévalóság, a pokol tornácán. Vele álmodta életét, benne látta gyermekei anyját.
- Hány gyermeked lesz? – kérdezte a Parancsnok.
- Tíz. Legalább.
- Legyen tizenegy! Akkor kitelik belőlük egy focicsapat!
- Úgy legyen. Tizenegy!
- Felírom a naptáramba. – szólt a hadnagy, magában mosolygott – Szegény bolond. Mit sem tud még.

Micsoda álom ez? Hisz tengerbe vetetten, merültem eónokon át, mintha megtörtént volna. Igaz, feledésbe merült emlékek… feledés… merülés, tenger… Elveszett emlékeim tengerében merülök, azért hát e csend, sötétség.
- Itt vagyok. Kerestél.
- Hogy mi? Hogy… Úristen! Megijedtem! Annyi éven át kerestelek. Most pedig csak úgy, itt vagy. Tényleg Te vagy az?
- Számít, kinek látsz? Kinek gondolsz? Emléked vagyok, vagy hús-vérvalóság?
- Igaz, még a végén kárt tennék benned…
 - Félek tőled. Ne gyere közelebb.
- Miért félsz? Annyi év után, mit is mondhatnánk egymásnak.
- Félek tőled, megölsz. Bosszú hajt, biztos, elvettem az álmaid, összetapostam őket, arcodba nevettem és te, te pojáca voltál, életben hagytál. Még magadat sem tudtad elveszejteni. Gyermeket szültem, másnak, máskor, később. Fájt, ugye? Fájjon is. Tudd meg, sosem képzeltem veled az álmom.
- Igen, rég tudom. Azért kerestelek, hogy elmondjam neked. Tudom.
- Mit tudsz, te ócska vásári komédiás! Csepűrágó! Mit? Idióta!
- Ööö… megérdemlem, mondjad csak.
- Addig, míg mások álmát éled, semmi vagy. Addig, míg másokat hibáztatsz eltűnt álmaidért, semmi vagy. Az életed, Te alkotod meg, ő a Te igaz gyermeked. El nem siratott, meg nem gyászolt álmaid kísértenek újra és újra. Szívedben az uszadékfa, száraz, kopott, a Tied, te alkottad, ő az igazi gyermeked.
- Hogy mi? Miket beszélsz?
- A Bánat, a Te mestered. A Fájdalom. Ez visz előre. Én vagyok a Kapu őrzője, fiatal Kerekszemű. Én vagyok a kezdet, utad kezdete, indítód, a legsötétebb gonosz, életmesédben. Most, ebben az életben, ez a hálás-hálátlan szerep jutott nekem. Látod mát, ugye.
- Valami dereng…
- Látod a tervezést, életálmodban, a hűvös logikát, ok-okozat láncolatát. Engem választottál, hogy fájdalmad emberfeletti legyen. Engem választottál, hogy többé ne tudj bízni, senkiben, kinek lába között rés van. Engem választottál, hogy gyermek utáni vágyad az egekbe korbácsoljam, miközben tudod, ebben az életben nem adatik meg neked. Én hitettem el veled, hogy de, mégis.
- Igen…
- Én mutattam meg lelked dögkútját, hol az értelem hullája oszlik, benned.
- Ó egek! Ó, ti istenek! Miért!
- Tudod a választ, ismered.
- Bocsáss meg, nekem, hogy erre szántalak. Valaki bocsásson meg nekem.


Halkan csobogtak a hullámok, a hajó oldalán. Quan Yin gyengéden simogatta Kerekszemű kapitány fejét, törölgette izzadt homlokát. Úgy halászták ki a habok közül, a víz úgy vetette fel, mint oszladó hullát, fehéren, üveges tekintettel. Égi útján a Nap, látva ezt, hűs fellegekből csavart neki arcát tisztára mosó cseppeket.
Álmodott. Azt álmodta, cirógatják arcát, egy lágy, selymesen simogató hang, verset szavalt:

Veled álmodom, Veled ébredem,

Az élet egy Veled, életed egy velem,

Fogom két kezed, fogod két kezem,

Az öröklét csak Veled szép,

Akarom, örökké így legyen,

Veled álmodom, Veled ébredem.

Miau

Hellyel kínált,
arcom simogatta,
kedvemre téve
így szólt:
Miau

kávéval várt

Mikor reggel felébredtem,
forró kávéval várt,
az Isten.

látom, várom Őt

látom, várom Őt,
magamban, máshol, másban
Ő is vár, engem

visszatekint

forró kávémból
visszatekint az éjjel
feledett álma

hulló falevél

hulló falevél
táncában, Ő öröme
örömöm nekem

Ő

Álltam. Vártam. Az idő gyermekei, szaladtak, persze előre, majd hátra, néha álltak, kinevettek, engem, ki figyelte őket. Zsebükből kikandikált, Ő. Majd észrevettem, a jövet-menet nyüzsgő falevelek táncában, a vállamon ülő őszi fényben, falakon megtörő hangok zsivajában. Őt láttam mindenben, mindenhol. Ő sietett aggódó, nyűgös, réveteg arccal, mosollyal ajkán, nevetve, közömbösen, néha visszatekintve, álmodozva, sírva, gyűrött és fiatal arcokból egyaránt. 
Ő, a legnagyobb kalandor, a legkíváncsibb felfedező. Az Isten.

gyertyák fényei

gyertyák fényei
tovaszállnak, holnapra
újra sötét lesz