A naptár tavaszt mutatott, gyümölcsöt érlelő májust,
orgonavirágzást, langyos esőt. Léptei csendben neszeztek keresztül a falu
egyetlen utcáján, úgy olvadt bele környezetébe, mint a helyi népek. Ahonnan
érkezett, az orgona rég elvirult, a meggy pirosba fordult, az eper lekvárrá
főtt az árusító standokon, itt azonban hűs levegő simogatta, Tavasztündér
pajkos tekintete kísérte, a lódarazsak is megemelték előtte kalapjukat. Megállt
a pisztrángos tó mellett, fényképezőgépét előkotorva halkan suttogott:
- Na halacskák, mondjátok, hogy csíííz!
- Ugyan már Útjelző! Tudod milyen világban élünk, nincs ingyen fotózás, hozzánk halakhoz is elért a modern világ! Egy zsemléért cserébe megnézheted táncunkat!
Így esett, hogy zsemledarabkák kezdtek hullani a tóba, a halacskák legnagyobb örömére. Vajon mióta esznek zsemlét a pisztrángok? Hová fajult a világ, ó egek!
- Tudja jó uram, a tanításban az áll, tilos a halakat etetni! – szólalt egy kőkorszaki hippi forma erdei faun mellette. – De örvendjünk együtt, hisz a modern világ csodájaként, látja? Ott fent! A kamera mindent vesz! Integessen csak bátran!
- Integetek! Jó faun, kérlek, majd küldj videót rólam, had legyek híres!
- Ejj hülyegyerek vagy Útjelző! Folyton a mókán jár az eszed, hogy lesz így belőled csendes visszavonult aszkéta, szent vagy netán, esetleg valami csoda folytán a legtökéletesebb létforma, 20 dkg porcukor?
Legyintett morcosan, majd köddé vált.
- Adieu halacskák, utam tovább vezet a rengetegbe, vár ezer fa, bokor és bogár, csobogó patak, vízesés.
Ment, ment tovább, lábba vitte vagy a föld szaladt lába alatt, ki tudhatja, kezében lassan morzsolódott imalánca, halkan zengett imája, szavait szél repítette, patak úsztatta, levelek zizzenése utánozta, Tavasztündér pólója alá csusszant, körbeölelte, La Morte pedig halkan lépdelt mellette, kávét kortyolgatva, gondolataiba merülve.
- Tudod mi jutott eszembe te vén Lókötő? Mennyi ganajtúró bogár van idén. Van egy mondás, mi szerint szar az élet. Az emberek azt hiszik, ők találták ki, pedig eredetileg a ganajtúró bogarak és tarka-kék legyek mantrázzák ősidők óta. A madarak könnyednek látják, a növények fényesnek, a kövek keménynek, a halak nedvesnek, az erdei őzek színesnek, az emberek…
- Az emberek pedig értelmetlennek.
Mit lehetett volna hozzátenni? Óvodások csipetcsapata érkezett, csengő-bongó kacagással, csiviteléssel, tarka gumicsizmák színes divatbemutatójával. Gyermeki szemükből élő csoda lángja tekintett vissza, ártatlanságuk feledtette a felnőttek szürke világát, ahol az élet ennyi: menni, rohanni, panaszkodni, szenvedni, értelmetlen dolgokat dolgozni, a kapott pénzből még értelmetlenebb dolgokat venni, körbe-körbe pörögni, mint valami itt felejtett búgócsiga. Elmerült a gyermeki tekintetek fényében, Istent látta bennük. Az Isten nézett vissza rá, Ő szólt hozzá patakcsobogásban, levélzizzenésben, dongó zümmögésben, közeledő vihar mennydörgésében. Őt látta ős öreg fák gyökereinek útvesztőjében, szürke fellegekben, kialudt tüzek hamujában. Ő simogatta arcát árnyas fák alatt, Ő vezette lépteit az élet vadon erdejében, Ő virrasztott nyughatatlan éjjelein ágya felett.
Megértette, Ő tekint ki a szemén keresztül, érez bőrén keresztül és tapasztal elméjén keresztül. Az Ő akarata ölt testet minden lényben, kőben és levegőben, a kozmikus magány csupán a szabad akarat gyümölcse. Addig, amíg az emberi lélek önmagát fontosabbnak tartja Őnála, addig kizárja magát a létezésből, az emberi élet így válik látszólag értelmetlenné, fájdalmassá és sorstól terheltté. Így értette meg, az Ő részei vagyunk, nem pedig az Ő maga. Így értette meg a szabad akarat csapdáját, illúzióját. Így értette meg, az emberi lélek gyermeki mivoltát, miként a rakoncátlan gyermek is szívesen lázad és szalad tova, azt képzelvén szabad és független, addig, míg el nem jő a hűvös éj. Akkor bizony sírdogál és Őt keresi, mint elveszett gyermek a szüleit. Gyermekek vagyunk, akik felnőttnek álmodják magukat, mégis az első nehézségre összeroppanunk. Így értette meg, visszatérni Őhozzá, az egyetlen igaz út. Visszatérni a szeretetbe, a feltétel nélküli teljességbe.
- Na halacskák, mondjátok, hogy csíííz!
- Ugyan már Útjelző! Tudod milyen világban élünk, nincs ingyen fotózás, hozzánk halakhoz is elért a modern világ! Egy zsemléért cserébe megnézheted táncunkat!
Így esett, hogy zsemledarabkák kezdtek hullani a tóba, a halacskák legnagyobb örömére. Vajon mióta esznek zsemlét a pisztrángok? Hová fajult a világ, ó egek!
- Tudja jó uram, a tanításban az áll, tilos a halakat etetni! – szólalt egy kőkorszaki hippi forma erdei faun mellette. – De örvendjünk együtt, hisz a modern világ csodájaként, látja? Ott fent! A kamera mindent vesz! Integessen csak bátran!
- Integetek! Jó faun, kérlek, majd küldj videót rólam, had legyek híres!
- Ejj hülyegyerek vagy Útjelző! Folyton a mókán jár az eszed, hogy lesz így belőled csendes visszavonult aszkéta, szent vagy netán, esetleg valami csoda folytán a legtökéletesebb létforma, 20 dkg porcukor?
Legyintett morcosan, majd köddé vált.
- Adieu halacskák, utam tovább vezet a rengetegbe, vár ezer fa, bokor és bogár, csobogó patak, vízesés.
Ment, ment tovább, lábba vitte vagy a föld szaladt lába alatt, ki tudhatja, kezében lassan morzsolódott imalánca, halkan zengett imája, szavait szél repítette, patak úsztatta, levelek zizzenése utánozta, Tavasztündér pólója alá csusszant, körbeölelte, La Morte pedig halkan lépdelt mellette, kávét kortyolgatva, gondolataiba merülve.
- Tudod mi jutott eszembe te vén Lókötő? Mennyi ganajtúró bogár van idén. Van egy mondás, mi szerint szar az élet. Az emberek azt hiszik, ők találták ki, pedig eredetileg a ganajtúró bogarak és tarka-kék legyek mantrázzák ősidők óta. A madarak könnyednek látják, a növények fényesnek, a kövek keménynek, a halak nedvesnek, az erdei őzek színesnek, az emberek…
- Az emberek pedig értelmetlennek.
Mit lehetett volna hozzátenni? Óvodások csipetcsapata érkezett, csengő-bongó kacagással, csiviteléssel, tarka gumicsizmák színes divatbemutatójával. Gyermeki szemükből élő csoda lángja tekintett vissza, ártatlanságuk feledtette a felnőttek szürke világát, ahol az élet ennyi: menni, rohanni, panaszkodni, szenvedni, értelmetlen dolgokat dolgozni, a kapott pénzből még értelmetlenebb dolgokat venni, körbe-körbe pörögni, mint valami itt felejtett búgócsiga. Elmerült a gyermeki tekintetek fényében, Istent látta bennük. Az Isten nézett vissza rá, Ő szólt hozzá patakcsobogásban, levélzizzenésben, dongó zümmögésben, közeledő vihar mennydörgésében. Őt látta ős öreg fák gyökereinek útvesztőjében, szürke fellegekben, kialudt tüzek hamujában. Ő simogatta arcát árnyas fák alatt, Ő vezette lépteit az élet vadon erdejében, Ő virrasztott nyughatatlan éjjelein ágya felett.
Megértette, Ő tekint ki a szemén keresztül, érez bőrén keresztül és tapasztal elméjén keresztül. Az Ő akarata ölt testet minden lényben, kőben és levegőben, a kozmikus magány csupán a szabad akarat gyümölcse. Addig, amíg az emberi lélek önmagát fontosabbnak tartja Őnála, addig kizárja magát a létezésből, az emberi élet így válik látszólag értelmetlenné, fájdalmassá és sorstól terheltté. Így értette meg, az Ő részei vagyunk, nem pedig az Ő maga. Így értette meg a szabad akarat csapdáját, illúzióját. Így értette meg, az emberi lélek gyermeki mivoltát, miként a rakoncátlan gyermek is szívesen lázad és szalad tova, azt képzelvén szabad és független, addig, míg el nem jő a hűvös éj. Akkor bizony sírdogál és Őt keresi, mint elveszett gyermek a szüleit. Gyermekek vagyunk, akik felnőttnek álmodják magukat, mégis az első nehézségre összeroppanunk. Így értette meg, visszatérni Őhozzá, az egyetlen igaz út. Visszatérni a szeretetbe, a feltétel nélküli teljességbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése