létem éjjele

létem éjjele
mikor véget ér, újra
életre kelek

Erre sétált hajnalban a Nyár

Erre sétált hajnalban a Nyár
kajszi ízű csókja olvadt ajkamon
ingem alá bújtatott karja
cirógatta mellkasom
varjú leste háztetőről
irigykedve, lenge kedvem
berzenkedve táncolt,
elmúlt jövőm szívszakadva
sírva, hozzád láncolt,
magamban látom, néha,
kajszi ízű csókját,
karját, szemének íriszét,
varjú károgás tépi álmom
szerte, szét.

A Teremtés hétfője

Levendulák  ontották illatukat, rigók fütyültek,vadgalambok turbékoltak. A hársfák élvezték önnön árnyékuk hűsségét, virágágyásokban tarkálott sokezer narancsszín büdöske, a forró napokat,hűsek követték, mint most is, békében várakoztak az emberek, még beszélgetni is elfejtettek egymással.
Hétfőnként,mindig van valami fáradtság,ólmosság,lassú vánszorgás a percek között, valami méltóságos mélabú, amint az elmúlás,lassan és biztosan heveredik elmevánkosára,ahogy a kávé gyorsabban hűl ezeken a napokon, a tejszínhab sem tartja formáját. Igazából,szerintem,Isten, hétfőn pihent meg. Pénteken végzett a teremtéssel,szombaton együtt mulatott angyalaival, alaposan felönöttek a garatra, tonnaszám szippantották a kokaint, vedelték a házipálinkát,olcsó kannás borral öblítették, kézzel szagatták a sültcsirkéket, pajzán meséket,durva vicceket adtak elő,egyszóval,jó buli volt megpihenni a teremtés végén. Vasárnap lett a másnaposság melankóliájának napja, amit tévesen pihenőnapként hitettek el az emberekkel. Az igazi pihenés,hétfőn jött el, az első nap,mikor Isten nyugdíjba vonult, csupán csip-csup ügyek maradtak neki, mint a pokol vagy mennyország megalkotása, pohár bor mellett,áttetsző szivarfüstbe burkolózva, megírta a jó és rossz küzdelmének történetét, majd mivel az időtlenség roppant unalmas tud lenni, feltatlálta a felejtés művészetét.

Béke

A nyári délután árnyai, megültek a fák alatt. Egy kósza rózsa hervadt szirmaival üzent a nagyvilágba: lám, elmúlik szépség, ifjúság, de gyökeremmel mélyen kapaszkodva, újra születve ontom illatom, ha jő eső, s lesz ki lát, ki megcsodál, szól vigasztalón, e rózsa mily szép!
A rózsák, aztán tudják, miért érdemes minden hajnalban arcukat a Nap felé fordítani, széttárt levelekkel fogadni mi jön, reggeli harmatot, déli verőfényt, esti szúnyogcincegést, denevér reptét elemezni, csillagok hallgatását lekottázva szimfóniát írni a létezés mámoráról.
Szavak millió sűrűsödnek össze egyetlen rózsapillanatban, egyetlen galambturbékolásban, ahogy a délutáni álmos napfény megpihen az udvaron heverő akác rönkökön, egyetlen töklevél lebbenésében az örökkévalóság egyszerűsége moccan, az ember, pedig megpihen, a jelenvaló pehelypaplan tenyerén, hosszan elnyúlva, mint lusta macskák, félig eresztett szempillákkal, néha halkan dorombolva, együtt úszva lenge széllel, elmúlással, távolról idehallatszó gyermekkacagással.

Kinek az álma vagyok?

A kora reggeli napfény, sávosan pislogott át a bambuszok levelei között, meggyfa uraság, komótosan bambulta az újabb napot, mely rá virradt. A rigók önfeledten kergették reggelijüket, Yoriko és Csöppcica álmatag szemekkel néztek. Korán volt. Éppen csak délelőtt. Az álom tompa lüktetése még ott settenkedett körülöttük, automatikusan nyílt a száj, álmatagon engedte magát sorsának a pogácsa, bögréjében a kóla csendben engedte ki gázait.
- Rémálmaim voltak hajnalban.
- Nekem nem szoktak rémálmaim lenni, van, hogy álmodom, van, hogy csak a sötétség vesz körbe. – csiripelt Csöppcica.
- De ez most olyan valóságos volt, Útjelző meg csak aludt, mint valami jóllakott barnamedve. Persze, annyi biobarack után, legalább gyógyulgat.
A kávéfőző lelkesen hörrögött, gurgulázott, illatfelhőkkel ajándékozta meg őket, koppant egy kockacukor, serregett a tej, gőzölgött immár a kávé, pont, ahogy szerették.
Tovább folytatódott az élménybeszámoló, álmokról, valóságról.
La Morte mosolyogva hallgatta őket. Komótosan kevergette forró feketéjét, néha szürcsölt egy keveset, ízlelgette, engedte, hogy lassan hatoljon be minden pórusába az íz, élvezet, élmény. Emberek történetei, álmokról, tervekről, csupán pillanatnyi lepkeszárny suhogásként hatottak rá. Milliószor millió történet tanúja volt már, korszakokon át, mindig arról szóltak a mesék, éppen megtették köretként, andalító zsongásként, így békében feledkezhetett bele önnön álmaiba.
La Morte leginkább arról álmodott, egyszer ember lehetne, hús-vér valóság, fel-alá rohangáló kétlábú, akiknek, ha nem járna a szája folyton, valószínűleg összenőne.  Bizonyára ezért beszélnek annyit. Vagy talán, így akarják feledni őt, kávéillatos érintésének borzongató élményét. Jó lehet embernek lenni, hinni valami végsőben, valami egyben, egészben és halhatatlanban, valami értelemben, vidáman homokot szórni a mindennapok útvesztőjében egymás szemébe, sírni és kacagni, lehetőleg egyszerre a kettőt, majd rémült arccal ezt kiabálni:
 ’ Én még nem végeztem! Annyi dolgom van még! Kérlek! Adj még időt!’
Mondhatná,hogy megszokta már, valójában évezredek alatt sem értette meg, mit élveznek ebben annyit az emberek. Az emberek,különlegesek. Adva van számukra minden,amire szükségük van, mégis szűkölködnek. Az álmaik pedig…lenyűgözőek. Színesek,homályosak vagy éppen valósághűek, megfoghatatlanok,mint a gondolatok, szavaikkal szövik őket egyre nagyobbra, fényesebbre, a legügyesebbek kockás takaróként viselik…Magára tekintett, kockás takarója mintáit vizslatta. Éppen,mint ahogy rajtam is, vajon álom szőttes lenne? Vajon kinek az álma vagyok?

A valóság rétegei

A biobarack tehetett mindenről. A valóság hullámzott, áttetszővé vált, néha eltávolodott, majd visszatért, egyedül az udvari fenyők szerepeltek mindegyikben. Mintha a valóság, fenyőfa lenne, karácsonytól és sámánoktól függetlenül. Érezte az esti szellő simogatását arcán, gyomra enyhén fájt, majd a vacsora így szólt:
- Bocsi Útjelző, köszönöm a vendéglátást, szép volt, jól éreztem magam, de sajnos, ideje távoznom. Ágyő barátom!
- Hello…
Valahogy minden oly messzinek tűnt, a hangok, a fények… valami mégis derengett, kristálytisztán, megingathatatlanul, egyfajta bizonyosság, leírhatatlan tény, sziklaszilárdság. Támasztotta a falat, várta a következő, illő elköszönést.
Csöppcica jelent meg, arcán valami réveteg rémülettel:
- Pont úgy nézel ki, mint amikor gombát ettél! Ugye most nem ettél gombát?
- Nem Cica, csupán biobarackot. Sebaj, halhatatlan vagyok, ráérek, amúgy is, közben elmerülök a valóságok sokaságában, vajon melyik valóság az igazi?
Csöppcica nézte, nézte, magában ezt gondolva: tutti, hogy gombát is evett.
Valahol ezt olvasta: minden valóság most van. Állítólag Lin-csi mondta, de arról is olvasott, hogy Lin-csi egyrészt kitalált személy, másrészt egy kortárs író agyszüleménye, most pedig arra gondolt, vajon hány rétege lehet a valóságnak?
- Elnézést uram, hogy megzavarom, ha megengedi, távoznék! – szólt a következő adag vacsora, mely megunta a házigazda agyalását.
Egy öreg zen mester szavai voltak ezek: just do it! A vicc az, hogy a Nike cég felkérésére adta elő, de hát, valamiből ki kell fizetni a rizst a piacon.
Így telt az este, könnyebben telt a reggel. Még most sem tudta, mi a valóság, mit jelent, a csak csináld, nem értette kortársai szentbeszédeit sem, mondjuk ezért hálás is volt a mindenütt jelenvaló valóságnak…
Visítás, majd sírás hallatszott a kapu felől. Útjelző, vidám tekintettel nézte, mi történik, Csöppcica bicegett elő, az orgonabokor mögül, a virágzó hortenzia bokor rózsaszín virágai adtak festői hátteret neki, barna szemeiben pánik, világvége érzés, könnyek özöne, szája lefelé görbült, egész testében remegett.
- Mi történt? Világvége?
- Vííí! Kígyó van a kuka mögött!
- És? Hisz nem bánt. Ő jobban fél tőled, mint fordítva.
- De félek!!! Vigyél ki ölben a kapun! Kérlek!
Útjelző, megnézte a félelmetes, hatalmas, vértől csöpögő szájú, emberevő kígyót, melynek szemeiből őstűz áradt, tekintete felfalta a valóság szövetét, Kundalini vagy Nága a fasorban sem volt hozzá képes, Szent-György is visítva menekült volna láttán. Egy alig egyéves, vízisikló remegett a sarokba szorulva.
Lehajolt hozzá, megsimogatta. A kígyó támadóállásba lendült, nyelvét öltögette, mint maori harcosok teszik harc előtt, fejét felemelve lengett jobbra-balra, mint kobra testvéreinél szokás. Útjelző halkan, határozottan szólt hozzá:
- Szia, kígyó! Tudod, rossz helyre menekültél, a sarokban könnyen támadható vagy, az udvarban fél tőled a szomszédasszony, Csöppcica, szóval, ha szeretnél életben maradni, húzódj inkább a kövek alá, ott nem látnak. Látom, megetted az utolsó békát is, mond, van mit enned? Olyan sovány vagy. Van csokis kekszem, kérsz?
A kígyó, abbahagyta hiábavaló sziszegését, meglepetten nézte Útjelzőt. Majd így szólt:
- Tesó! Az ükapám még az emberrel beszélt és almával kínálta, most meg Te beszélsz a kígyóval és csokis keksszel kínálod.
                Azt mondják, minden valóság most van. De vajon, hány rétege van?