Béke

A nyári délután árnyai, megültek a fák alatt. Egy kósza rózsa hervadt szirmaival üzent a nagyvilágba: lám, elmúlik szépség, ifjúság, de gyökeremmel mélyen kapaszkodva, újra születve ontom illatom, ha jő eső, s lesz ki lát, ki megcsodál, szól vigasztalón, e rózsa mily szép!
A rózsák, aztán tudják, miért érdemes minden hajnalban arcukat a Nap felé fordítani, széttárt levelekkel fogadni mi jön, reggeli harmatot, déli verőfényt, esti szúnyogcincegést, denevér reptét elemezni, csillagok hallgatását lekottázva szimfóniát írni a létezés mámoráról.
Szavak millió sűrűsödnek össze egyetlen rózsapillanatban, egyetlen galambturbékolásban, ahogy a délutáni álmos napfény megpihen az udvaron heverő akác rönkökön, egyetlen töklevél lebbenésében az örökkévalóság egyszerűsége moccan, az ember, pedig megpihen, a jelenvaló pehelypaplan tenyerén, hosszan elnyúlva, mint lusta macskák, félig eresztett szempillákkal, néha halkan dorombolva, együtt úszva lenge széllel, elmúlással, távolról idehallatszó gyermekkacagással.