Kinek az álma vagyok?

A kora reggeli napfény, sávosan pislogott át a bambuszok levelei között, meggyfa uraság, komótosan bambulta az újabb napot, mely rá virradt. A rigók önfeledten kergették reggelijüket, Yoriko és Csöppcica álmatag szemekkel néztek. Korán volt. Éppen csak délelőtt. Az álom tompa lüktetése még ott settenkedett körülöttük, automatikusan nyílt a száj, álmatagon engedte magát sorsának a pogácsa, bögréjében a kóla csendben engedte ki gázait.
- Rémálmaim voltak hajnalban.
- Nekem nem szoktak rémálmaim lenni, van, hogy álmodom, van, hogy csak a sötétség vesz körbe. – csiripelt Csöppcica.
- De ez most olyan valóságos volt, Útjelző meg csak aludt, mint valami jóllakott barnamedve. Persze, annyi biobarack után, legalább gyógyulgat.
A kávéfőző lelkesen hörrögött, gurgulázott, illatfelhőkkel ajándékozta meg őket, koppant egy kockacukor, serregett a tej, gőzölgött immár a kávé, pont, ahogy szerették.
Tovább folytatódott az élménybeszámoló, álmokról, valóságról.
La Morte mosolyogva hallgatta őket. Komótosan kevergette forró feketéjét, néha szürcsölt egy keveset, ízlelgette, engedte, hogy lassan hatoljon be minden pórusába az íz, élvezet, élmény. Emberek történetei, álmokról, tervekről, csupán pillanatnyi lepkeszárny suhogásként hatottak rá. Milliószor millió történet tanúja volt már, korszakokon át, mindig arról szóltak a mesék, éppen megtették köretként, andalító zsongásként, így békében feledkezhetett bele önnön álmaiba.
La Morte leginkább arról álmodott, egyszer ember lehetne, hús-vér valóság, fel-alá rohangáló kétlábú, akiknek, ha nem járna a szája folyton, valószínűleg összenőne.  Bizonyára ezért beszélnek annyit. Vagy talán, így akarják feledni őt, kávéillatos érintésének borzongató élményét. Jó lehet embernek lenni, hinni valami végsőben, valami egyben, egészben és halhatatlanban, valami értelemben, vidáman homokot szórni a mindennapok útvesztőjében egymás szemébe, sírni és kacagni, lehetőleg egyszerre a kettőt, majd rémült arccal ezt kiabálni:
 ’ Én még nem végeztem! Annyi dolgom van még! Kérlek! Adj még időt!’
Mondhatná,hogy megszokta már, valójában évezredek alatt sem értette meg, mit élveznek ebben annyit az emberek. Az emberek,különlegesek. Adva van számukra minden,amire szükségük van, mégis szűkölködnek. Az álmaik pedig…lenyűgözőek. Színesek,homályosak vagy éppen valósághűek, megfoghatatlanok,mint a gondolatok, szavaikkal szövik őket egyre nagyobbra, fényesebbre, a legügyesebbek kockás takaróként viselik…Magára tekintett, kockás takarója mintáit vizslatta. Éppen,mint ahogy rajtam is, vajon álom szőttes lenne? Vajon kinek az álma vagyok?