Tudod,tudom.

Délután volt,a felhők éppen csak átadták helyüket napfény testvérüknek,hadd cirógassa Isten könnyeitől áztatott növények,madárkák seregét. A rigó, a rozsdafarkú madár, egyaránt hálás tekintettel nézett az égre. Útjelző, a lépcsőn ülve,szintén. A kerti, hatalmasra nőtt fenyő égbetörő csúcsát vizslatta, a szétterülő ágak csüngését, hat emelet magasságban a tobozt, érezte, ahogy a fa beleremeg az izgatottságba, egy ember, aki érzi a fát, egy fa, aki érzi az embert. A két madár, kerek szemekkel nézte a történéseket, szavuk sem volt, egy percig. Napfény áradt le, beborítva élőt, élettelent, a sóval behintett háztövét, a meggyfa túlérett gyümölcseit. Zöld áhítat lengte körbe a fenyőt, csurimadarak lakhelyét, egy vadgalambpár éjjeli menedékét, az éjjeli kis denevér útbaigazítóját. A szomszéd, még tavaly, rózsát ültetett, idén virágzott,virága boldogan hirdette a létálom egyszerű gyönyörét, a tavasz jöttét, majd a kora nyár illatozását, kék háttér előtt futó bárányfelhők kacagását, puha léptek neszét.
                Ült a csendben, csak nézte a csodát. Néha kósza gondolat villant benne, majd ahogy jött,tovaszállt. Cicóra gondolt.
- Cicó elment, én maradtam. Mint mindig, mikor valaki elmegy. Az élet, azonban egyre frissebb, üde, és mély, mélyebb, egyre mélyebb.  Ültethettem volna rózsát, ribizlit, vagy epret. Miért van az, hogy amint ragaszkodom egy állathoz, növényhez, emberhez, elveszítem? Vajon milyen fintora ez az életnek?
                Már nem volt benne fájdalom, veszteség érzete, hiábavaló küzdelem, égre emelt mutatóujj, könnyei sem hulltak már. Szemében derűs éberség, mint fáklyaláng, világította be lélek mélyének éjjelét. Válaszokra nem várva, ült a lépcsőn. Magában, bár titkolta, kacagott, mint kisgyermek,mely átlátja a bűvész zseniális trükkjeit. Valami, apró szálka maradt benne, semmi több, épp csak annyi, mely csiklandozta létezését, mellyel elfoglalhatta mindennapi kereshetnékjét.
- Tulajdonképp, egy kérdésre keresem a választ, ráérősen. Hisz, ha meglelem, mi lesz utána? Ráérek. Nincs már hová siessek. Kérdezhetném Quan Yint, ezer kezében ezer választ szorongat, ezer titokra tudja a választ, lehetnék bátor, de mástól kapni feleletet, mit sem ér. Igaza van. Épp ezt felelné.
                Rigó testvér, közelebb ugrándozott a fenyő ágai közt. Békés, de éber figyelemmel kísérte a vén lókötő rezdületlenségét. Még közelebb merészkedett. Ösztönei azt súgták, vigyázzon, egy embernél sosem lehet tudni, mire készül. Okos gondolatai viszont arról győzködték, akár a vállára is szállhatna, csipdeshetné a fülét. Magában elképedt gondolatai merészségén, zsigereiben viszont érezte, megtehetné, büntetlenül. Rozsdafarkú szomszédja, a közeli garázs tetejéről figyelte, farkát billegette, csettegő hangján így szólt: Szia! Bár értenéd, miket csettegek, mit szeretnék közölni veled…szeretlek! Szeretlek! – farka pirult orcája helyett a kismadárnak, lányos zavarában,  hirtelen a fa ágai közé repült.
Útjelző, szintén elpirult.
- Mi vagyok én, hogy egy kismadár ezt mondja, ezt érezze?  Ki vagyok én? Quan Yin? Mit szólsz ehhez? Te ismered lelkem bugyrait,titkait, jobban, az isteneknél is. Tudod, sokszor próbáltam már megfogalmazni, mennyire hálás vagyok neked, segítségedért. A szavak, súlytalanok, semmibe vesznek, kimondva elszállnak, vissza nem jönnek, segítséged nélkül, vajon lehetnék-e Az?
                 Hallgatag csend vette körbe. Öröm áradt feléje, fűből, fából, égből, a környező létezésből, egyszerre látta a világ illuzórikus voltát, formába forduló anyagtalanságát, játékosságát, andalító meseszerűségét. Érezte a friss kávé illatát. La Morte érintését a vállán.
- Tudod. – La Morte, aznap szokatlanul röviden fejezte ki magát. Mégis, egyetlen szavának érintése, mesemondó estékkel vetekedett.
- Tudom. – felelte Útjelző.