Az Út kezdete - életrajzi történet

Az öreg meggyfa alatt ücsörgött. Szerette árnyas hűvösét, tekintete végigsimította a frissen kibújt zöldbab leveleit, elidőzött zord telek nyomát viselő farönkökön, hallgatta csurimadarak gyors ütemű csivitelését. Egy rigó figyelte, okos szemeivel, pici lelkében ujjongás forrás áradt, majd közelébe telepedett rozsdafarkú barátja, vidám csettegéssel köszöntve a reggelt, az új napot, az életet, az árnyas fa alatt merengő, emlékeibe burkolózó Útjelzőt.
                Mohos emlékképek lépdeltek, fel felbukkanva, eltűnve, homályosan, néha tűélesen.
Ódon pesti lépcsőház dohos illata lengett, kerengett. A lépcsőfokok különösen magasak voltak, fárasztó volt minden lépés, fiatal kora ellenére szaporábban lélegzett, mire felért az emeletre.
Reiki kuckó. Ez volt a névtáblán. Szíve gyorsabban vert, vajon mi várja odabent? Csengetett.
Léptek halk nesze, majd ajtónyitódás, barátságos, szokatlanul kedves fogadtatás. Pislogott nagyokat, hová került, vele eddig szinte senki sem volt kedves. Ámult a lakás méretein, hatalmas szobába nyíló, óriásokra tervezett faajtó, hippi korszakot idéző hangulat, valami más, hittan órákon sem érzett barátság melege vette körül. Óráját nézte. Lassan itt az idő, hogy jöjjön.
Mély, dörmögő, zuhatagszerűen áradó hang töltötte be a helységeket, hatalmas,grizzlymedve szerű ember lépett be, szemei Micimackósan csillogtak, végtelen fényük rávetődött Viktorra.
- Jó napot…- ennyit tudott kinyögni,hirtelen. Csak állt, gyomra remegett, izgatottságában, a világ egyetlen pontba szűkült,az előtte álló legendára.
- Szia!
- Ööö….szeretnék jelentkezni az egyhetes elvonulásra. Még nem találkoztunk, azt javasolták, beszéljek Önnel, mert hogy, engedély kell, úgy tudom, és Ön engedi, ha lehetséges, ezért jöttem fel Miskolcról…
- Mond meg nekem,hogy ki vagy Te! – hangzott hirtelen, válasz helyett.
A mester, végtelen szeretetet sugárzó tekintetében teljesen elveszett. Hogy mi? Ki vagyok én? Öööö….Agya leblokkolt, maga sem értette, mi történik, egyszerűen üres lett, semmi sem jutott eszébe.
- Nem tudom…
- Oké. Nem szoktam engedni, hogy csak úgy, előzmények nélkül, legalább egy háromnapos elvonulás nélkül valaki részt vegyen az egyhetesen. De Te, eljöhetsz. Jól válaszoltál, úgy látom, bírni fogod. Isten hozott!
- Köszönöm!
                Ami aznap történt, a továbbiakban, csupán foszlányokban maradt meg, ahogy este, előadást tartott a mester, nézte, semmit sem értve a beszédéből, csupán annyit, mehet az egyhetesre, amelyről legendák szólnak, ahol fel lehet ébredni a létálomból, bár senki sincs, aki példa lenne rá, de ugye hallani, hogy valaki már látott ilyet. Hitt benne, hogy létezik valamiféle ébredés ,bár nem tudta, ez mit jelent.
                Elmúlt néhány hét, izgatottan várta az indulást. Mentora, egy kiszuperált matróz és csontkovács, vitte fel Mátraszentistvánra, előtte két nappal, ugyanis összekötötte egy újjászületés gyakorlattal. Második gyakorlata volt, igazi fájdalmakkal, igazi érzelmekkel. Élvezte, ahogy érzések tengerárja járja át közben, a megkönnyebbülést, a felszabadultságot. Addigi életének jelentős része, egy éve elveszett a ködben, örült minden apróságnak,mely emlékeztette emberi mivoltára. Hallott egy régi Viktorról, történeteket,melyeket némi fenntartással hallgatott, ugyan kiről is szólnak, róla? Aligha. Akkora fasz csak nem lehetett. Vagy talán mégis. Nem emlékezett. Semmit sem értett a világból, csupán azt érezte, van valami, amit tudnia kell, amiért tűzön-vízen át, poklon és mennyországon át, harcolva, makacsul előre törtetve, mint valami bozóton keresztül, van egy cél, mennie kell felé szüntelen. Alig tudott figyelni hétköznapi teendőire, az újjászületésgyakorlat is könnyen ment, alig fájt már, utolsó momentumként szakadt nyakába első emberi életének vezérélménye. Üvöltött, önkívületben őrjöngött, hárman fogták le. Látta a kezdetet,szenvedésútjának kezdetét, az Édenből való kiűzetést, a Pokol kapuját, amint elmerül az évszázadok sötétségében. Emlékezett. Első otthonára, családra, gyermekre. A lángoló sátrakra, pusztulásra, az őrület magával ragadó tébolyára. Most már tudta,miért vonzották gyerek kora óta a hegyek látványa. Az Otthont kereste. Az Otthont látta minden sziklaszirtben, erdőmélyben, szarvasok szemében, avarillatban. Őt kereste, mindenkiben. Őt. Nélküle,a világ, csak üres tökhéj, kongó dob, dallamos, de üres élet. Így érezte.
Így jött el a reggel, a Mátra csúcsai közt megbúvó piciny, feledésbe merült faluja felett, egy ósdi kastélyszállóban, mely akkoriban a rendszer jó szokásához híven, népi üdülő funkciót töltött be.

Izgalom,várakozás, régi ismerősök öröme lengte be a parkolót, sorban érkeztek régi és új arcok, ölelések, fénylő tekintetek, mámor. Viktor csak bambult, szokatlan volt számára ennyi érzelem kimutatása, félrehúzódva, félénken nézte őket. Hatvankettő, plusz a mester,a segítők. Hagyta magát sodródni, gondolataiba merült, próbálta elképzelni, vajon milyen lesz egy hétig beszélgetések nélkül, egyáltalán, mit is keres itt? Megvilágosodást? Jól hangzik. Vajon, hogy néz ki a megvilágosodott ember? Nézte az arcokat, tekinteteket. Idegennek, ide nem illőnek érezte jelenlétét. Sebaj, azért van itt, hogy tegye a dolgát, amit eddig sosem, hitt benne, hogy valami sorsdöntő esemény van születőben.
A mester, összegyűjtötte őket egy hatalmas teremben, melyben sem asztal, sem szék nem volt, egy szófát kivéve. Ülőpárnák, összehajtott pokrócok szolgáltak kényelemül, a szabályok ismertetése, hamar lezajlott: tilos beszélgetni, írni, olvasni, telefonálni ( kivéve vészhelyzet esetén), dugi kaját enni és szexelni, maszturbálni, titokban tévét nézni vagy rádiót hallgatni ( a mobiltelefonok és mp3 lejátszók kora előtt járunk),dohányozni, alkoholt vagy tudatmódosítót használni, aki nem bírja, az szóljon, elmehet szabadon, bármikor.
Tudta, hogy bírni fogja, ha belehal, akkor is. Tibeti gong zengése jelezte a kezdetet, a véget. Egy kis állványon, Papaji mosolygott fényképről, Maharisi nézett biztatóan, a mester tekintetéből élő szeretet áradt. Volt valami mackós, micimackós a jelenlétében. Dörmögő, középfekvésű hangja égzengésként hatott, felesége, kissé felsőbbrendűen, mint óegyiptomi királynők, ült mellette.
Párokba rendeződve, egymással szemben,kényelmesen ülve, török vagy lótusz ülésben, ki miben volt járatos, egymás szemébe nézve, tartva a szemkontaktust, egyetlen kérdés ment, oda-vissza a két ember között.
Mondd meg nekem, hogy ki vagy te!?
- Az egyikőtök felteszi a másiknak a kérdést. Ekkor aki fogadja, befelé figyel,hagyja,hogy a mélyből feljöjjön egy válasz. Ez lehet bármi.  Lehet egy szó, egy mondat, egy emlék, érzés, gesztus, bármi. A lényeg,hogy engedjétek, hadd jöjjön. Adjátok ki magatokból és engedjétek el. A másik ember, veletek szemben meghallgat, figyelmét adja nektek,száz százalékos figyelmét. Aki fogadja a választ,nem ítél,nem kommentál, csak figyel, őszintén. Nem ragadja meg a választ, elengedi.
Mielőtt elkezdjük, esküt kell tennetek,hogy amit a másiktól hallotok, láttok, sosem mondjátok el az életben, senkinek, úgy, hogy rá lehessen ismerni arra, akitől származik.
A saját élményeitekkel azt kezdtek, amit akartok. A másik félnek sem fogjátok, soha az életben elmondani, mit hallottatok tőle.
- Esküszöm.
- Még valami. Az, hogy ki,milyen ruhát visel, senkit sem érdekel, legfeljebb téged. Persze azért kerüljétek a mélyen kivágott ruhákat…
A másik, ki mit mond, senkit sem érdekel. Még téged sem.
Általános derű morajlott fel, majd hetven ember derűje.
- Úgynevezett monitorok ( megfigyelők) fognak járkálni köztetek, adott esetben tanácsot adnak, kérlek titeket, vegyétek figyelembe, amit mondanak. Amikor valaki úgy érzi, verekedni akar, van kispárna, a monitorok állnak rendelkezésre vele.
Viktor magába fordulva hallgatta a szavakat. Kispárna. Minek? Mekkora baromság. Miért akarna bárki is verekedni? Látta, egyesek papír zsebkendővel készülnek. Érdekesnek találta. Lesz, ami lesz. Itt van, mert itt akar lenni és kibírja az egy hetet, nagy izgalom, ha nem beszélhet, úgy is szeret csendben lenni.
Gong hangja indította a csendet, a hetet. Ültek egymással szemben. Mondd meg nekem,hogy ki vagy te!? A sötétbe nézett. Szó szerint,csak sötétséget látott magában. Mint valami kút mélyét, alján sötét kavargás, melyből, érdekes módon, a kérdésre koncentrálva, tényleg felemelkedett valami, árnyék,amorf alakzat, mely lassan testet öltött. Bár azt hitte, ezek fognak feljönni: én a nevem vagyok, a testem vagyok, az érzéseim, gondolataim vagyok, de nem. Maga is meglepődött. Szavak jöttek, olykor egész mondatok, eleinte azonban csak szavak, egy-egy szó. Negyvenöt perc volt egy-egy párbeszéd, melyet itt diádnak neveztek. Utána párcsere, szabadon választva, aki éppen szimpatikus. Nem keresett senkit, mindegy volt, ki jön, megvárta, míg őt választja valaki.  Kis idő után, csupán arcokat látott, tekinteteket, aki éppen elé került. A lehető legkomolyabban vette feladatát, oda-vissza ment a koan ( a kérdés), melyre mindig új válasz merült fel belsője homályából. Érdeklődve figyelte, várta, hogy vajon mi lesz legközelebb?
A legjobban, az ebédet várta. Meg a vacsorát. Vegetáriánus étkezés volt érvényben, isteni kaják voltak, az instrukció úgy szólt, étkezés közben is ezt helyezzék figyelmük központjába:
Mond meg nekem, hogy ki vagy te!?
A monoton kérdezz-feleleket, napi rutin tette változatossá, délutánonként séta a közeli réten,erdőben, persze némán. Esténként közös tánc,kinek éppen hogy jött.Szauna, némán, olykor mélyen egymás szemébe nézve.  Reggelente jóga gyakorlatok, közösen.
A harmadik nap kezdte érezni,hogy legszívesebben elmenekülne, rohanna ki a világból, mindegy hová, csak el innen. Egy-két ember, ilyentájt adta fel, ők soha többé nem jöttek vissza,más rendezvényekre sem. Szaporán vette a levegőt,gondolkozott. Menni kéne. Baromság az egész, egy rakás idióta gyülekezete, akik csak bambán ülnek, sírdogálnak vagy üvöltöznek. Semmi értelme,mindig ugyanaz a kérdés, mindig egy új válasz, ennek sosem lesz vége,hol a megvilágosodás? Az ebéd azonban jó, sok és finom. De akkor is! Mit keresek itt? De mit keresnék otthon? Szabadságon vagyok. Mit csinálnék otthon? Tükörbe, hogy néznék? Én, a makacs lázadó és ellenálló. Szájhőssé válnék. Szégyen. Mi jár a fejemben. Maradok. Maradok, ha belehalok is, a szégyent, nem bírnám el.
Így ült és mondta gépiesen, ami feljött mélytudatából. A sötétből. Esténként a tánc, inkább bámulás volt. Izgatta a látvány, ahogy több korosztály, nő tagjai, indiai módra ( így fogalmazta meg ) vonaglanak. Ó,mennyi nő, mennyi szexualitás, ó Istenem! Dugni akarok! Ezt nem lehet kibírni! Csurgatta a nyálát, s közben érezte, valami más lett. Nem akarta kiverni titokban, és megállta, a nők tánca, azonban nagyon felizgatta. Valamiért csak jó itt lenni, a látvány és a kaja, elsőosztályú. Így jött el a negyedik nap. Gondolatai a nők a ,szex és a menekülés körül forogtak leginkább.
„ Mondjátok ki, bármi is jön”. Emlékezett az első órák szavaira, intelmeire. A koanra elkezdett hát érzéseiről, vízióról beszélni, bátortalanul kezdve, majd egyre őszintébben,nyersen, egyre többször röhögésbe fulladva. A monitorok többször is mellé ültek. Figyeltek, nem szóltak bele. Egy alkalommal, mintha megsimították volna a hátát. Örült az érintésnek, enyhülést adott. A megértés,elfogadás enyhülését. Ötödik nap, egy érett nő ült elé, szemei ragyogtak, akár a csillagok, átható tüzük lelke mélyébe hatoltak. Csak nézte, csodálta, eltűnt körülötte a tér, a világ, a gondolatok kavarodása, csak a fény maradt, a másik szempár, a tűz. Öröm mámor kerítette hatalmába. Válaszai kukába kerültek, akárcsak addigi élete.
- Igen! Végre! Ez az! Megvilágosodtam! – felállt, odalépett a mesterhez, lába elé ült, beszámolt élményéről, várta, a visszaigazolást.
A mester, szeretettel nézett rá, mosolygott,majd így szólt:
- Tudod, milyen természeted van. Aki veled szemben ült, egy felébredt lény. Te, csupán átérezted, ami benne van. Menj vissza,és gyakorolj tovább.
Döbbenet. Csalódás, harag, értetlenség hullámai verték le lábáról. Mi van? Mi vagyok? Milyen vagyok? A kurva életbe! Ez nem lehet igaz!
- Most haragszol rám ugye? Mert elvettem az élményed. – szólt békésen, csendben, együtt érzően a mester.
- Igen! Utállak! Haragszom!
- Igen. Megteheted. A haragod, te cipeled,engem nem érint.
- A picsába! Bassza meg! Utállak! Mert igazd van!
Gyűlölte ez az embert. Igaza van, ez a legdühítőbb. A francba…nem is tudok már igazán haragudni rá. A francba…
Visszakullogott a helyére, kedvetlenül,automatikusan válaszolgatva-kérdezgetve gyakorolt tovább. A hatodik nap, eseménytelenül telt,magában számolta az órákat, mennyi van még hátra, végre lehet hazamenni erről a baromságról.
Mond meg nekem, hogy ki vagy te!?
Ugyan,ki lennék? Kit érdekel. A picsába is. Húsz deka porcukor vagyok. Ez legalább vicces. Ki vagyok. Ki vagyok. Ki…az egész életem egy rakás szar, ki is dobhatom, akár egy használt papír zsebkendőt. Ennyit ér. A könnyek úgy törtek elő belőle, akár egy zuhatag. Monitor jelent meg, zsebkendőt nyújtott neki. Használt papírzsepi…ennyi az élet…ennyi.  Anyám sosem szeretett- ez bukkant fel hirtelen. A lélek sötétségén, rés nyílt. Úgy zuhant befelé, akár egy kő, egy szikla, száguldott, kavargott a mélység. Úristen! Mi ez? Mi jött fel? Úristen! Megértés járta át,addigi kevés életének sok mozzanata került hirtelen fénybe. Sok minden más megvilágításba, egyáltalán, fénybe került. Ez még nem az ébredés volt, ezt is tisztán látta. Ez volt az ajtó, melyen átlépve, élete többé nem volt a régi. Ez volt,az Út kezdete.