A valóság rétegei

A biobarack tehetett mindenről. A valóság hullámzott, áttetszővé vált, néha eltávolodott, majd visszatért, egyedül az udvari fenyők szerepeltek mindegyikben. Mintha a valóság, fenyőfa lenne, karácsonytól és sámánoktól függetlenül. Érezte az esti szellő simogatását arcán, gyomra enyhén fájt, majd a vacsora így szólt:
- Bocsi Útjelző, köszönöm a vendéglátást, szép volt, jól éreztem magam, de sajnos, ideje távoznom. Ágyő barátom!
- Hello…
Valahogy minden oly messzinek tűnt, a hangok, a fények… valami mégis derengett, kristálytisztán, megingathatatlanul, egyfajta bizonyosság, leírhatatlan tény, sziklaszilárdság. Támasztotta a falat, várta a következő, illő elköszönést.
Csöppcica jelent meg, arcán valami réveteg rémülettel:
- Pont úgy nézel ki, mint amikor gombát ettél! Ugye most nem ettél gombát?
- Nem Cica, csupán biobarackot. Sebaj, halhatatlan vagyok, ráérek, amúgy is, közben elmerülök a valóságok sokaságában, vajon melyik valóság az igazi?
Csöppcica nézte, nézte, magában ezt gondolva: tutti, hogy gombát is evett.
Valahol ezt olvasta: minden valóság most van. Állítólag Lin-csi mondta, de arról is olvasott, hogy Lin-csi egyrészt kitalált személy, másrészt egy kortárs író agyszüleménye, most pedig arra gondolt, vajon hány rétege lehet a valóságnak?
- Elnézést uram, hogy megzavarom, ha megengedi, távoznék! – szólt a következő adag vacsora, mely megunta a házigazda agyalását.
Egy öreg zen mester szavai voltak ezek: just do it! A vicc az, hogy a Nike cég felkérésére adta elő, de hát, valamiből ki kell fizetni a rizst a piacon.
Így telt az este, könnyebben telt a reggel. Még most sem tudta, mi a valóság, mit jelent, a csak csináld, nem értette kortársai szentbeszédeit sem, mondjuk ezért hálás is volt a mindenütt jelenvaló valóságnak…
Visítás, majd sírás hallatszott a kapu felől. Útjelző, vidám tekintettel nézte, mi történik, Csöppcica bicegett elő, az orgonabokor mögül, a virágzó hortenzia bokor rózsaszín virágai adtak festői hátteret neki, barna szemeiben pánik, világvége érzés, könnyek özöne, szája lefelé görbült, egész testében remegett.
- Mi történt? Világvége?
- Vííí! Kígyó van a kuka mögött!
- És? Hisz nem bánt. Ő jobban fél tőled, mint fordítva.
- De félek!!! Vigyél ki ölben a kapun! Kérlek!
Útjelző, megnézte a félelmetes, hatalmas, vértől csöpögő szájú, emberevő kígyót, melynek szemeiből őstűz áradt, tekintete felfalta a valóság szövetét, Kundalini vagy Nága a fasorban sem volt hozzá képes, Szent-György is visítva menekült volna láttán. Egy alig egyéves, vízisikló remegett a sarokba szorulva.
Lehajolt hozzá, megsimogatta. A kígyó támadóállásba lendült, nyelvét öltögette, mint maori harcosok teszik harc előtt, fejét felemelve lengett jobbra-balra, mint kobra testvéreinél szokás. Útjelző halkan, határozottan szólt hozzá:
- Szia, kígyó! Tudod, rossz helyre menekültél, a sarokban könnyen támadható vagy, az udvarban fél tőled a szomszédasszony, Csöppcica, szóval, ha szeretnél életben maradni, húzódj inkább a kövek alá, ott nem látnak. Látom, megetted az utolsó békát is, mond, van mit enned? Olyan sovány vagy. Van csokis kekszem, kérsz?
A kígyó, abbahagyta hiábavaló sziszegését, meglepetten nézte Útjelzőt. Majd így szólt:
- Tesó! Az ükapám még az emberrel beszélt és almával kínálta, most meg Te beszélsz a kígyóval és csokis keksszel kínálod.
                Azt mondják, minden valóság most van. De vajon, hány rétege van? 

Oroszlán

Szeretett kinézni az ablakon. Valahogy úgy érezte, mintha egy másik univerzumba nyerne betekintést. A kertben bambuszok nyújtózkodtak, árnyékot vetve a házra, csendes ívben hajoltak, mivel volt bennük művészi véna, igyekeztek kihozni a maximumot magukból. Csodabambuszoknak is nevezhették őket, szemük sem rebbent, akár dicsérték, akár átkozták jelenlétüket. De nem ezért szerette látványukat. Gyermekkorában még csak nem is hallott bambuszról, legfeljebb tölgyet, bükköt, karácsonykor pedig fenyőt látott. Később, találkozott útszéli eperfákkal, fiatalként a Világfa ágai közt sárkányokat kergetett, liftért kiáltott az alsó világban, ejtőernyőről álmodott a felsővilágban, a Világfa ugyanis körbe érte a végtelent, mint lent, úgy fent.
Olvasott emberként, belefért napirendjébe a legalja szennylaptól kezdve a lexikonok széles köre, szeme szomjasan itta könyvespolcok, könyvesboltok látványát.
- Boldog békeidők. Hová tűntek? Mely sarokban bújtatok el? Miféle varázs, ármány, praktika fedi valóságotokat emberi szem elől? A bölcsak vajon tényleg látják?
- Bugyuta kisember! Mikor leszel már oroszlán? A csend, az egyetlen valóság. – szólt egy éltes hang, kissé tébolyultan, az ágy alól.
- Te lennél a mumus? Csak mert anyukám azt mondta, mumusok vannak az ágy alatt, akik kisfiúkra vadásznak, zsákba teszik őket és megeszik vacsorára.
- Mit csinálsz most! Te kisfiú!
- Téged kérdezlek. Most, hogy jobban megnézlek, te nem is mumus vagy, hanem egy kopott, öreg, elhanyagolt plüss oroszlán. Szóval, legyek olyan, mint te? Elhagyatott, számkivetett, elfeledett, pehely puha vattával kitömött gyerekjáték?
- Hallgass, mert megeszlek! – majd próbált szörnyen ijesztő arcot vágni. belül azonban érezte, a kisfiú látja őt, a maga valójában. Melyet igyekezett titkolni, még maga elől is.
- Bújj elő kisoroszlán! Hadd poroljalak le, mesélek neked, ha szeretnéd, vagy hallgatok veled együtt. Látod a napkeltét? A fény-árnyék játékát? Hallod, hogy füttyögnek madárkák, kint a kertben?
- Ugyan! Ez mind csak a fejedben létezik, kisfiú! A valóság csupán a csend, és punktum! Ezt én mondom, maximálisan én!
- Ó! Te makacs, maximalista plüss oroszlán! A valóságnak számtalan arca van. Lényegtelen, mit gondolsz róla, de vajon a valóság, mit gondol rólad?
- Koang?
- Azt nem tudom mi, de figyuzz csak ide. van ribizlis süteményem, ha szeretnél.
- Csokis a vége?
- Igen.
- Szóval, a te híres csokis kekszeddel jössz már megint. Bolond! Unalmas! Brrrr! Ááááooorrrr!
- Jól van, jól van. Nekem több marad. Ha mégis kérsz, egyet félreteszek neked. Bármikor jöhetsz. Egy keksz, mindig akad számodra.
Ropp… ropp… meggyfán a rigó, hallotta, látta.
- Bár engem kínálna!- sóhajtott.  A meggyfa gyengéden megcirógatta fényes, fekete tollát.
- Hallottad. Bármikor kérhetsz.

Tudod,tudom.

Délután volt,a felhők éppen csak átadták helyüket napfény testvérüknek,hadd cirógassa Isten könnyeitől áztatott növények,madárkák seregét. A rigó, a rozsdafarkú madár, egyaránt hálás tekintettel nézett az égre. Útjelző, a lépcsőn ülve,szintén. A kerti, hatalmasra nőtt fenyő égbetörő csúcsát vizslatta, a szétterülő ágak csüngését, hat emelet magasságban a tobozt, érezte, ahogy a fa beleremeg az izgatottságba, egy ember, aki érzi a fát, egy fa, aki érzi az embert. A két madár, kerek szemekkel nézte a történéseket, szavuk sem volt, egy percig. Napfény áradt le, beborítva élőt, élettelent, a sóval behintett háztövét, a meggyfa túlérett gyümölcseit. Zöld áhítat lengte körbe a fenyőt, csurimadarak lakhelyét, egy vadgalambpár éjjeli menedékét, az éjjeli kis denevér útbaigazítóját. A szomszéd, még tavaly, rózsát ültetett, idén virágzott,virága boldogan hirdette a létálom egyszerű gyönyörét, a tavasz jöttét, majd a kora nyár illatozását, kék háttér előtt futó bárányfelhők kacagását, puha léptek neszét.
                Ült a csendben, csak nézte a csodát. Néha kósza gondolat villant benne, majd ahogy jött,tovaszállt. Cicóra gondolt.
- Cicó elment, én maradtam. Mint mindig, mikor valaki elmegy. Az élet, azonban egyre frissebb, üde, és mély, mélyebb, egyre mélyebb.  Ültethettem volna rózsát, ribizlit, vagy epret. Miért van az, hogy amint ragaszkodom egy állathoz, növényhez, emberhez, elveszítem? Vajon milyen fintora ez az életnek?
                Már nem volt benne fájdalom, veszteség érzete, hiábavaló küzdelem, égre emelt mutatóujj, könnyei sem hulltak már. Szemében derűs éberség, mint fáklyaláng, világította be lélek mélyének éjjelét. Válaszokra nem várva, ült a lépcsőn. Magában, bár titkolta, kacagott, mint kisgyermek,mely átlátja a bűvész zseniális trükkjeit. Valami, apró szálka maradt benne, semmi több, épp csak annyi, mely csiklandozta létezését, mellyel elfoglalhatta mindennapi kereshetnékjét.
- Tulajdonképp, egy kérdésre keresem a választ, ráérősen. Hisz, ha meglelem, mi lesz utána? Ráérek. Nincs már hová siessek. Kérdezhetném Quan Yint, ezer kezében ezer választ szorongat, ezer titokra tudja a választ, lehetnék bátor, de mástól kapni feleletet, mit sem ér. Igaza van. Épp ezt felelné.
                Rigó testvér, közelebb ugrándozott a fenyő ágai közt. Békés, de éber figyelemmel kísérte a vén lókötő rezdületlenségét. Még közelebb merészkedett. Ösztönei azt súgták, vigyázzon, egy embernél sosem lehet tudni, mire készül. Okos gondolatai viszont arról győzködték, akár a vállára is szállhatna, csipdeshetné a fülét. Magában elképedt gondolatai merészségén, zsigereiben viszont érezte, megtehetné, büntetlenül. Rozsdafarkú szomszédja, a közeli garázs tetejéről figyelte, farkát billegette, csettegő hangján így szólt: Szia! Bár értenéd, miket csettegek, mit szeretnék közölni veled…szeretlek! Szeretlek! – farka pirult orcája helyett a kismadárnak, lányos zavarában,  hirtelen a fa ágai közé repült.
Útjelző, szintén elpirult.
- Mi vagyok én, hogy egy kismadár ezt mondja, ezt érezze?  Ki vagyok én? Quan Yin? Mit szólsz ehhez? Te ismered lelkem bugyrait,titkait, jobban, az isteneknél is. Tudod, sokszor próbáltam már megfogalmazni, mennyire hálás vagyok neked, segítségedért. A szavak, súlytalanok, semmibe vesznek, kimondva elszállnak, vissza nem jönnek, segítséged nélkül, vajon lehetnék-e Az?
                 Hallgatag csend vette körbe. Öröm áradt feléje, fűből, fából, égből, a környező létezésből, egyszerre látta a világ illuzórikus voltát, formába forduló anyagtalanságát, játékosságát, andalító meseszerűségét. Érezte a friss kávé illatát. La Morte érintését a vállán.
- Tudod. – La Morte, aznap szokatlanul röviden fejezte ki magát. Mégis, egyetlen szavának érintése, mesemondó estékkel vetekedett.
- Tudom. – felelte Útjelző.

létem tengerén

létem tengerén
ha jó minden, örülök,
mert, hajó vagyok

Az Út kezdete - életrajzi történet

Az öreg meggyfa alatt ücsörgött. Szerette árnyas hűvösét, tekintete végigsimította a frissen kibújt zöldbab leveleit, elidőzött zord telek nyomát viselő farönkökön, hallgatta csurimadarak gyors ütemű csivitelését. Egy rigó figyelte, okos szemeivel, pici lelkében ujjongás forrás áradt, majd közelébe telepedett rozsdafarkú barátja, vidám csettegéssel köszöntve a reggelt, az új napot, az életet, az árnyas fa alatt merengő, emlékeibe burkolózó Útjelzőt.
                Mohos emlékképek lépdeltek, fel felbukkanva, eltűnve, homályosan, néha tűélesen.
Ódon pesti lépcsőház dohos illata lengett, kerengett. A lépcsőfokok különösen magasak voltak, fárasztó volt minden lépés, fiatal kora ellenére szaporábban lélegzett, mire felért az emeletre.
Reiki kuckó. Ez volt a névtáblán. Szíve gyorsabban vert, vajon mi várja odabent? Csengetett.
Léptek halk nesze, majd ajtónyitódás, barátságos, szokatlanul kedves fogadtatás. Pislogott nagyokat, hová került, vele eddig szinte senki sem volt kedves. Ámult a lakás méretein, hatalmas szobába nyíló, óriásokra tervezett faajtó, hippi korszakot idéző hangulat, valami más, hittan órákon sem érzett barátság melege vette körül. Óráját nézte. Lassan itt az idő, hogy jöjjön.
Mély, dörmögő, zuhatagszerűen áradó hang töltötte be a helységeket, hatalmas,grizzlymedve szerű ember lépett be, szemei Micimackósan csillogtak, végtelen fényük rávetődött Viktorra.
- Jó napot…- ennyit tudott kinyögni,hirtelen. Csak állt, gyomra remegett, izgatottságában, a világ egyetlen pontba szűkült,az előtte álló legendára.
- Szia!
- Ööö….szeretnék jelentkezni az egyhetes elvonulásra. Még nem találkoztunk, azt javasolták, beszéljek Önnel, mert hogy, engedély kell, úgy tudom, és Ön engedi, ha lehetséges, ezért jöttem fel Miskolcról…
- Mond meg nekem,hogy ki vagy Te! – hangzott hirtelen, válasz helyett.
A mester, végtelen szeretetet sugárzó tekintetében teljesen elveszett. Hogy mi? Ki vagyok én? Öööö….Agya leblokkolt, maga sem értette, mi történik, egyszerűen üres lett, semmi sem jutott eszébe.
- Nem tudom…
- Oké. Nem szoktam engedni, hogy csak úgy, előzmények nélkül, legalább egy háromnapos elvonulás nélkül valaki részt vegyen az egyhetesen. De Te, eljöhetsz. Jól válaszoltál, úgy látom, bírni fogod. Isten hozott!
- Köszönöm!
                Ami aznap történt, a továbbiakban, csupán foszlányokban maradt meg, ahogy este, előadást tartott a mester, nézte, semmit sem értve a beszédéből, csupán annyit, mehet az egyhetesre, amelyről legendák szólnak, ahol fel lehet ébredni a létálomból, bár senki sincs, aki példa lenne rá, de ugye hallani, hogy valaki már látott ilyet. Hitt benne, hogy létezik valamiféle ébredés ,bár nem tudta, ez mit jelent.
                Elmúlt néhány hét, izgatottan várta az indulást. Mentora, egy kiszuperált matróz és csontkovács, vitte fel Mátraszentistvánra, előtte két nappal, ugyanis összekötötte egy újjászületés gyakorlattal. Második gyakorlata volt, igazi fájdalmakkal, igazi érzelmekkel. Élvezte, ahogy érzések tengerárja járja át közben, a megkönnyebbülést, a felszabadultságot. Addigi életének jelentős része, egy éve elveszett a ködben, örült minden apróságnak,mely emlékeztette emberi mivoltára. Hallott egy régi Viktorról, történeteket,melyeket némi fenntartással hallgatott, ugyan kiről is szólnak, róla? Aligha. Akkora fasz csak nem lehetett. Vagy talán mégis. Nem emlékezett. Semmit sem értett a világból, csupán azt érezte, van valami, amit tudnia kell, amiért tűzön-vízen át, poklon és mennyországon át, harcolva, makacsul előre törtetve, mint valami bozóton keresztül, van egy cél, mennie kell felé szüntelen. Alig tudott figyelni hétköznapi teendőire, az újjászületésgyakorlat is könnyen ment, alig fájt már, utolsó momentumként szakadt nyakába első emberi életének vezérélménye. Üvöltött, önkívületben őrjöngött, hárman fogták le. Látta a kezdetet,szenvedésútjának kezdetét, az Édenből való kiűzetést, a Pokol kapuját, amint elmerül az évszázadok sötétségében. Emlékezett. Első otthonára, családra, gyermekre. A lángoló sátrakra, pusztulásra, az őrület magával ragadó tébolyára. Most már tudta,miért vonzották gyerek kora óta a hegyek látványa. Az Otthont kereste. Az Otthont látta minden sziklaszirtben, erdőmélyben, szarvasok szemében, avarillatban. Őt kereste, mindenkiben. Őt. Nélküle,a világ, csak üres tökhéj, kongó dob, dallamos, de üres élet. Így érezte.
Így jött el a reggel, a Mátra csúcsai közt megbúvó piciny, feledésbe merült faluja felett, egy ósdi kastélyszállóban, mely akkoriban a rendszer jó szokásához híven, népi üdülő funkciót töltött be.

Izgalom,várakozás, régi ismerősök öröme lengte be a parkolót, sorban érkeztek régi és új arcok, ölelések, fénylő tekintetek, mámor. Viktor csak bambult, szokatlan volt számára ennyi érzelem kimutatása, félrehúzódva, félénken nézte őket. Hatvankettő, plusz a mester,a segítők. Hagyta magát sodródni, gondolataiba merült, próbálta elképzelni, vajon milyen lesz egy hétig beszélgetések nélkül, egyáltalán, mit is keres itt? Megvilágosodást? Jól hangzik. Vajon, hogy néz ki a megvilágosodott ember? Nézte az arcokat, tekinteteket. Idegennek, ide nem illőnek érezte jelenlétét. Sebaj, azért van itt, hogy tegye a dolgát, amit eddig sosem, hitt benne, hogy valami sorsdöntő esemény van születőben.
A mester, összegyűjtötte őket egy hatalmas teremben, melyben sem asztal, sem szék nem volt, egy szófát kivéve. Ülőpárnák, összehajtott pokrócok szolgáltak kényelemül, a szabályok ismertetése, hamar lezajlott: tilos beszélgetni, írni, olvasni, telefonálni ( kivéve vészhelyzet esetén), dugi kaját enni és szexelni, maszturbálni, titokban tévét nézni vagy rádiót hallgatni ( a mobiltelefonok és mp3 lejátszók kora előtt járunk),dohányozni, alkoholt vagy tudatmódosítót használni, aki nem bírja, az szóljon, elmehet szabadon, bármikor.
Tudta, hogy bírni fogja, ha belehal, akkor is. Tibeti gong zengése jelezte a kezdetet, a véget. Egy kis állványon, Papaji mosolygott fényképről, Maharisi nézett biztatóan, a mester tekintetéből élő szeretet áradt. Volt valami mackós, micimackós a jelenlétében. Dörmögő, középfekvésű hangja égzengésként hatott, felesége, kissé felsőbbrendűen, mint óegyiptomi királynők, ült mellette.
Párokba rendeződve, egymással szemben,kényelmesen ülve, török vagy lótusz ülésben, ki miben volt járatos, egymás szemébe nézve, tartva a szemkontaktust, egyetlen kérdés ment, oda-vissza a két ember között.
Mondd meg nekem, hogy ki vagy te!?
- Az egyikőtök felteszi a másiknak a kérdést. Ekkor aki fogadja, befelé figyel,hagyja,hogy a mélyből feljöjjön egy válasz. Ez lehet bármi.  Lehet egy szó, egy mondat, egy emlék, érzés, gesztus, bármi. A lényeg,hogy engedjétek, hadd jöjjön. Adjátok ki magatokból és engedjétek el. A másik ember, veletek szemben meghallgat, figyelmét adja nektek,száz százalékos figyelmét. Aki fogadja a választ,nem ítél,nem kommentál, csak figyel, őszintén. Nem ragadja meg a választ, elengedi.
Mielőtt elkezdjük, esküt kell tennetek,hogy amit a másiktól hallotok, láttok, sosem mondjátok el az életben, senkinek, úgy, hogy rá lehessen ismerni arra, akitől származik.
A saját élményeitekkel azt kezdtek, amit akartok. A másik félnek sem fogjátok, soha az életben elmondani, mit hallottatok tőle.
- Esküszöm.
- Még valami. Az, hogy ki,milyen ruhát visel, senkit sem érdekel, legfeljebb téged. Persze azért kerüljétek a mélyen kivágott ruhákat…
A másik, ki mit mond, senkit sem érdekel. Még téged sem.
Általános derű morajlott fel, majd hetven ember derűje.
- Úgynevezett monitorok ( megfigyelők) fognak járkálni köztetek, adott esetben tanácsot adnak, kérlek titeket, vegyétek figyelembe, amit mondanak. Amikor valaki úgy érzi, verekedni akar, van kispárna, a monitorok állnak rendelkezésre vele.
Viktor magába fordulva hallgatta a szavakat. Kispárna. Minek? Mekkora baromság. Miért akarna bárki is verekedni? Látta, egyesek papír zsebkendővel készülnek. Érdekesnek találta. Lesz, ami lesz. Itt van, mert itt akar lenni és kibírja az egy hetet, nagy izgalom, ha nem beszélhet, úgy is szeret csendben lenni.
Gong hangja indította a csendet, a hetet. Ültek egymással szemben. Mondd meg nekem,hogy ki vagy te!? A sötétbe nézett. Szó szerint,csak sötétséget látott magában. Mint valami kút mélyét, alján sötét kavargás, melyből, érdekes módon, a kérdésre koncentrálva, tényleg felemelkedett valami, árnyék,amorf alakzat, mely lassan testet öltött. Bár azt hitte, ezek fognak feljönni: én a nevem vagyok, a testem vagyok, az érzéseim, gondolataim vagyok, de nem. Maga is meglepődött. Szavak jöttek, olykor egész mondatok, eleinte azonban csak szavak, egy-egy szó. Negyvenöt perc volt egy-egy párbeszéd, melyet itt diádnak neveztek. Utána párcsere, szabadon választva, aki éppen szimpatikus. Nem keresett senkit, mindegy volt, ki jön, megvárta, míg őt választja valaki.  Kis idő után, csupán arcokat látott, tekinteteket, aki éppen elé került. A lehető legkomolyabban vette feladatát, oda-vissza ment a koan ( a kérdés), melyre mindig új válasz merült fel belsője homályából. Érdeklődve figyelte, várta, hogy vajon mi lesz legközelebb?
A legjobban, az ebédet várta. Meg a vacsorát. Vegetáriánus étkezés volt érvényben, isteni kaják voltak, az instrukció úgy szólt, étkezés közben is ezt helyezzék figyelmük központjába:
Mond meg nekem, hogy ki vagy te!?
A monoton kérdezz-feleleket, napi rutin tette változatossá, délutánonként séta a közeli réten,erdőben, persze némán. Esténként közös tánc,kinek éppen hogy jött.Szauna, némán, olykor mélyen egymás szemébe nézve.  Reggelente jóga gyakorlatok, közösen.
A harmadik nap kezdte érezni,hogy legszívesebben elmenekülne, rohanna ki a világból, mindegy hová, csak el innen. Egy-két ember, ilyentájt adta fel, ők soha többé nem jöttek vissza,más rendezvényekre sem. Szaporán vette a levegőt,gondolkozott. Menni kéne. Baromság az egész, egy rakás idióta gyülekezete, akik csak bambán ülnek, sírdogálnak vagy üvöltöznek. Semmi értelme,mindig ugyanaz a kérdés, mindig egy új válasz, ennek sosem lesz vége,hol a megvilágosodás? Az ebéd azonban jó, sok és finom. De akkor is! Mit keresek itt? De mit keresnék otthon? Szabadságon vagyok. Mit csinálnék otthon? Tükörbe, hogy néznék? Én, a makacs lázadó és ellenálló. Szájhőssé válnék. Szégyen. Mi jár a fejemben. Maradok. Maradok, ha belehalok is, a szégyent, nem bírnám el.
Így ült és mondta gépiesen, ami feljött mélytudatából. A sötétből. Esténként a tánc, inkább bámulás volt. Izgatta a látvány, ahogy több korosztály, nő tagjai, indiai módra ( így fogalmazta meg ) vonaglanak. Ó,mennyi nő, mennyi szexualitás, ó Istenem! Dugni akarok! Ezt nem lehet kibírni! Csurgatta a nyálát, s közben érezte, valami más lett. Nem akarta kiverni titokban, és megállta, a nők tánca, azonban nagyon felizgatta. Valamiért csak jó itt lenni, a látvány és a kaja, elsőosztályú. Így jött el a negyedik nap. Gondolatai a nők a ,szex és a menekülés körül forogtak leginkább.
„ Mondjátok ki, bármi is jön”. Emlékezett az első órák szavaira, intelmeire. A koanra elkezdett hát érzéseiről, vízióról beszélni, bátortalanul kezdve, majd egyre őszintébben,nyersen, egyre többször röhögésbe fulladva. A monitorok többször is mellé ültek. Figyeltek, nem szóltak bele. Egy alkalommal, mintha megsimították volna a hátát. Örült az érintésnek, enyhülést adott. A megértés,elfogadás enyhülését. Ötödik nap, egy érett nő ült elé, szemei ragyogtak, akár a csillagok, átható tüzük lelke mélyébe hatoltak. Csak nézte, csodálta, eltűnt körülötte a tér, a világ, a gondolatok kavarodása, csak a fény maradt, a másik szempár, a tűz. Öröm mámor kerítette hatalmába. Válaszai kukába kerültek, akárcsak addigi élete.
- Igen! Végre! Ez az! Megvilágosodtam! – felállt, odalépett a mesterhez, lába elé ült, beszámolt élményéről, várta, a visszaigazolást.
A mester, szeretettel nézett rá, mosolygott,majd így szólt:
- Tudod, milyen természeted van. Aki veled szemben ült, egy felébredt lény. Te, csupán átérezted, ami benne van. Menj vissza,és gyakorolj tovább.
Döbbenet. Csalódás, harag, értetlenség hullámai verték le lábáról. Mi van? Mi vagyok? Milyen vagyok? A kurva életbe! Ez nem lehet igaz!
- Most haragszol rám ugye? Mert elvettem az élményed. – szólt békésen, csendben, együtt érzően a mester.
- Igen! Utállak! Haragszom!
- Igen. Megteheted. A haragod, te cipeled,engem nem érint.
- A picsába! Bassza meg! Utállak! Mert igazd van!
Gyűlölte ez az embert. Igaza van, ez a legdühítőbb. A francba…nem is tudok már igazán haragudni rá. A francba…
Visszakullogott a helyére, kedvetlenül,automatikusan válaszolgatva-kérdezgetve gyakorolt tovább. A hatodik nap, eseménytelenül telt,magában számolta az órákat, mennyi van még hátra, végre lehet hazamenni erről a baromságról.
Mond meg nekem, hogy ki vagy te!?
Ugyan,ki lennék? Kit érdekel. A picsába is. Húsz deka porcukor vagyok. Ez legalább vicces. Ki vagyok. Ki vagyok. Ki…az egész életem egy rakás szar, ki is dobhatom, akár egy használt papír zsebkendőt. Ennyit ér. A könnyek úgy törtek elő belőle, akár egy zuhatag. Monitor jelent meg, zsebkendőt nyújtott neki. Használt papírzsepi…ennyi az élet…ennyi.  Anyám sosem szeretett- ez bukkant fel hirtelen. A lélek sötétségén, rés nyílt. Úgy zuhant befelé, akár egy kő, egy szikla, száguldott, kavargott a mélység. Úristen! Mi ez? Mi jött fel? Úristen! Megértés járta át,addigi kevés életének sok mozzanata került hirtelen fénybe. Sok minden más megvilágításba, egyáltalán, fénybe került. Ez még nem az ébredés volt, ezt is tisztán látta. Ez volt az ajtó, melyen átlépve, élete többé nem volt a régi. Ez volt,az Út kezdete.

Erre kaptad,az erőt

Az erőt azért kaptad,hogy használd. 
Épp ezért hajolj le a gyengébbhez,az elesetthez, nyújts neki támaszt. 
Erre kaptad,az erőt.

kinézek,látom
ám, rozsdafarkú madár
biccent, üdv neked

hársfák illata

hársfák illata
mutatja, merre menjek
hozzád, vagy hozzám