folyóba lépve

folyóba lépve
sodró folyóvá váltunk,
így folyunk tovább

csak nagy szívem van

nem vagyok szúfi
sem keresztény, buddhista,
csak nagy szívem van

A lelki munka, nem mesemondásból áll

A lelki munka, nem mesemondásból áll. Ódon történetek felolvasása, elbeszélése és meghallgatása, még nem lelki munka, nem fejlődés. Van értelme is, haszna is persze, de aki ennyivel letudja, majd azt hiszi, Isten megbocsát és ellátja ezért széppel, jóval, diós beiglivel, bizony az ilyen ember mélyebben alszik, mint Józsi, a medve. 
A lelki munka egyszerű: meditáció, önvizsgálat, és szándék a fejlődésre, Emberré lenni, nagy kezdőbetűvel. 
Szépen égnek az adventi gyertyák, a várakozás gyertyái, mert várakozni könnyű. A gyertyákat becézni, elnevezni és meséket szőni köréjük, karácsony előtt kevéssel, egészen szent este végéig, szintén könnyű.
Magunkban is gyújtsuk meg adventi gyertyáinkat, hogy fény gyúljon lelkünkben, jelzőfény és a szellem világossága, irányfény a sötétségben tévelygőknek és a tudás fénye, mely felemel az elfelejtett transzcendes világba.
Gyújtsunk fényt lelkünkben, és ápoljuk, szítsuk e lángot! Érjünk el végső célunkhoz, keresztények Jézus menyegzőjére, vaisnavák Krisna társaságába, buddhisták a Nirvánába, mindenki hite szerint, ahová csak juthat.

Bizony, nincs új a nap alatt. Mint fent, úgy lent.

Advent első vasárnapján korán reggel hópelyhek hulltak, szállingóztak, kacagtak önfeledten, titokban macskabajuszra vágytak érkezni, de a hársfák ellen sem volt kifogásuk. A meleg szobából téliesnek, mondhatni decemberinek tűnt a kinti időjárás, az otthonok párás ablakai mögött néhol az emberség lángja is pislákolt. Ezt látva döntött úgy a jóisten, hogy még sem tart idén karácsony előtt világvégét.
La Morte cseppent sem bánta, hiszen egy világvége azért rengeteg vesződséggel, túlórával jár, és ugyan ki fizetné ki neki a plusz munkaórákat? Vagy hol válthatná be jussát? Kit kínálhatna utána forró kávéval, gyömbéres keksszel, kivel beszélgethetne hosszan, míg kézen fogva sétál a túlvilági aktuális barátjával a mogorva Kharónhoz? A vén révész, még nyugdíjasan is lelkesen szállította inkább csak oda, az áttetsző szürkévé fakult lelkeket, mihez is kezdett volna, munka híján? Élete során számtalan lelket megismert, úgymond neki is, La Morte-nak is tágas baráti, ügyfél és ismeretségi köre volt, erős lobbi erőt képviselve a Mindenhatónál. A Jóisten, persze nem kötötte a többiek orrára, valójában csak újabb ürügyet sikerült találnia világvége ellen, néhány igaz ember személyében. Jobban belegondolva, decemberben kinek van kedve végtelenségig végitélkezni és sorban csak azt mondani: pokolra, pokolra, őt is, ha tucatjával tárgyalja is a hasonló ügyeket, mikor jut legközelebb net közelbe, hogy kedvenc filmjeit nézze?
Bizony, nincs új a nap alatt. Mint fent, úgy lent. 

Templomi orgona koncert

Korábban ment, hogy biztosan legyen ülőhelye. Orgonakoncertet hirdettek, ingyen. Persze, ami ingyen van, arra sokan mennek, ezért volt hát a nagy sietség, a hely miatt. A művészet, csupán második helyen végzett a nagy rohanásban. Jól számította ki, bőven akadt hely a templomban, a második sorban foglalt helyet, középen, nehogy a molyszagú öregasszonyok vasvilla tekintetétől megtörve át kelljen adni a helyét később. Jöttek volna korábban, hát nem? De.
Szétnézett, vajon kalapját levegye-e? Ki tudja, mi a szokás erre, de másokon ott virított lila, zöld, kék kalap, így magán hagyta, nehogy fejfájást kapjon a hidegtől. Pedig meleg volt. Fűtöttek. Nagy betűkkel kiírták a bejáratra, mintha elolvasták volna, de sosem lehet tudni. Talán ő volt az első lelkes olvasója a feliratnak: ’Az ajtót zárják be, a templomban megy a fűtés.’
A templomi félhomály, a csend, hamar megtette jótékony hatását, fiatalkora elevenedett fel, mikor még ő is járt misére. Elővette imafüzérét, majd halkan, nagyon halkan, nehogy zavarjon másokat, mormolni kezdte imáját. Lassan, ráérősen haladt, az ima ereje szétáradt ereiben, lelkének derűs zugaiban, eretnek gondolatai tovaszálltak, a béke és harmónia csendszimfóniája töltötte be a teret. Lassan gyűltek a népek, ingyen koncert, és mint kiderült, a kitartóaknak mise után forralt bor, falat zsíros kenyér.
- A kalapját vegye le kérem! – dörrent a csendbe, egy mélyen zengő, durva hang. Úgy kapta le fejéről hirtelen, szó nélkül, mintha parancsot hallott volna.
- Köszönöm! – dörrent a hang, majd testet is öltött, hatalmas testet, fekete ruhája alapján hirtelen egy sith nagyurat vélt látni benne, majd azt gondolta, maga La Morte az, de végül józan esze győzött és ráébredt, csupán a helyi tiszteletes vett némi revánsot azért, amiért két éve (no meg az óta is) csúnyán nézett rá.
A templom teltházassá vált (ingyenes), külön székek sorakoztak híveknek és látogatóknak, bizonyára azért, hogy lehessen rajtuk ülve ide-oda nyikorogva csúszkálni, koncert előtt, alatt és után. Csodásan játszott az orgonista, boszorkányos ügyességgel mozogtak ujjai, lábai, több hang szólalt meg egyszerre, mint fizikailag lehetségesnek tűnt volna. Kétéves gyermekek adták hozzá a vokált, néhányan igyekeztek volna táncolni is a padok között, de csak zizegős, kabátsuhogós zajongást adtak háttérzeneként, magukat énekesnek álmodó matrónák pedig hangos krahácsolással tették izgalmasabbá az előadást, mögötte két sorral titkos ügynökök beszélték meg a világ megváltásának haditervét, az orgona sípjainak zengését használva az orrukba beépített egykori szovjet lehallgató készülékeknek és a maradék néhány lelkes hallgatónak a megzavarására. Mások csupán azért jöttek a templomba, mert ment a fűtés. Azt mondták, lesz gyertyagyújtás is. Biztos sokba kerül a villanyszámla, ki tudja. Ebben a mai világban. Egyszerre csend lett, csupán a lelkes széktologatók nem bírtak magukkal továbbra sem. Volt némi taps, az orgonista felfedte kilétét, néhányan tapsoltak. Néhányan felriadtak: Forralt bor? Ja… nem… akkor jó. Gondolataiba merült. Menjen, vagy maradjon. Ingyen forralt bor… hm… inkább ment. Ezek után, ki tudja, mi jöhet még. A gyóntató fülke díszkivilágításban fénylett, inkább szoba volt. Sose látott ilyet. A tiszteletessel összeakadt a tekintetük. Egy másodpercre megállt az idő.
- Atyám! Na mizu? Senki? Sehol egy bűnös lélek?
- Ne is mondd fiam! Csupa szent ember jár ide.
- Valami apró hibája, gyónni valója csak akad a népeknek?
- Ne légy naiv ifjúság! Forralt bor és zsíros kenyér. Erre van igény. Ingyen. A gyónásért imákkal kel fizetni. Sokba kerül. Szegény az egyházkerület lakossága. Nagyon szegény. 

- Fiam! Végre valaki!

A tiszteletes magányosan, szomorúan ült gyóntató szobájában. Csupa szent ember lakta az egyházkerületet, de talán a megyét is. Gondolatai már az éjjeli teendőin jártak, lámpaoltás után titokban Harry Potter kalandjainak olvasása a paplan alatt, majd titkos fiókja mélyéről előhalászni dugi Nutelláját, ezüst nagykanállal adagolni a sötétbarna boldogságot.
Útjelző nem bírt magával, látva az atya magányosságát, belépett a megbánás szobájába, jobb kezét szívére téve meghajolt:
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszönt illőn.
- Mindörökké Fiam! Mikor gyóntál utoljára?
- ’91-ben.
- Sok idő eltelt az óta. Bizonyára van miről számot adni a Jóistennek.
- Bizonyára a Jóisten is így látja.
- Akkor hát, könnyebbíts lelkeden Fiam!
- Semmit sem bántam meg. Egyetlen szóért, melyet hallottam, egyetlen érintéséért, mellyel illetett, egyetlen percért, melyet ővele tölthettem, már megérte megszületnem, megtennem bármit, ami hozzá fűz, így hát semmit sem bánok. Még, ha nyolcmillió évig sütöget nyárson maga a nagy Jaldabaoth, lassú tűzön, ezüst nyárson, citrommal a számban, akkor is.
Tisztelendő atya levette szemüvegét. Letette az asztalra, komótosan a mise boros üvegre markolt, majd két poharat vett elő. Töltött.
- Fiam! Végre valaki! A szerelemre! Nazdarovje!
- Nazdarovje! 

felébredjen az ember

Ahhoz, hogy ebből az össznépi öntömeggyikolásból felébredjen az ember, előbb bele kell halnia saját hülyeségébe. Aztán újjászületve, tanulva zsákutcájából, kifejleszthet egy alapjaiban más embert.