- Fiam! Végre valaki!

A tiszteletes magányosan, szomorúan ült gyóntató szobájában. Csupa szent ember lakta az egyházkerületet, de talán a megyét is. Gondolatai már az éjjeli teendőin jártak, lámpaoltás után titokban Harry Potter kalandjainak olvasása a paplan alatt, majd titkos fiókja mélyéről előhalászni dugi Nutelláját, ezüst nagykanállal adagolni a sötétbarna boldogságot.
Útjelző nem bírt magával, látva az atya magányosságát, belépett a megbánás szobájába, jobb kezét szívére téve meghajolt:
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszönt illőn.
- Mindörökké Fiam! Mikor gyóntál utoljára?
- ’91-ben.
- Sok idő eltelt az óta. Bizonyára van miről számot adni a Jóistennek.
- Bizonyára a Jóisten is így látja.
- Akkor hát, könnyebbíts lelkeden Fiam!
- Semmit sem bántam meg. Egyetlen szóért, melyet hallottam, egyetlen érintéséért, mellyel illetett, egyetlen percért, melyet ővele tölthettem, már megérte megszületnem, megtennem bármit, ami hozzá fűz, így hát semmit sem bánok. Még, ha nyolcmillió évig sütöget nyárson maga a nagy Jaldabaoth, lassú tűzön, ezüst nyárson, citrommal a számban, akkor is.
Tisztelendő atya levette szemüvegét. Letette az asztalra, komótosan a mise boros üvegre markolt, majd két poharat vett elő. Töltött.
- Fiam! Végre valaki! A szerelemre! Nazdarovje!
- Nazdarovje!