Sólyomfi

Egy nap, Sólyomfi, túl sok humort szippantott az őszi ökörnyálon utazó pókok potroháról,így szólt Kerekszemű Hülyegyerekhez:
- Még most sem késő, valósítsd meg az álmaidat!
Kerekszemű Hülyegyerek ezt olvasván,először meglepődött. Majd kirobbanó nevetése színezte kékre az eget. 
- Ezt az álommegvalósító szöveget kiscserkészeknek szokták adni, Halloweenkor, cukorka helyett. - válaszolt imigyen, majd székbe,asztalba kapaszkodva a kacagástól, elindult,hogy igyon egy kávét.

őrzöm a hajnalt

őrzöm a hajnalt
feltámadás napján is
friss, hűvös legyen

Cicám idézi

szőrös pulóver
Cicám idézi holtak
napja reggelén

álmodó hajnal

álmodó hajnal
vállamra hajtja fejét
később kávézom

Mások sírjánál mire gondolsz?

Szitáló köd vette körbe, a világ, sejtelmes árnyakkal csiklandozta érzékeit, mintha kísértet filmben kapott volna főszerepet. Hideg, vacogós éjjel után, a hajnal sem hozott enyhülést. Tétován nyúlt zsebébe, cigarettát keresve. Használt papír zsebkendőket markolt csupán.
- De bolond is vagyok, hisz évek óta már, letettem kis időre a bagót, ugyan mit is találhatnék mást…
Szeretett volna napkeltét látni, valami halvány reményt arra, hogy az élet él, létezik, megy tovább, jelet keresett, hogy nem az Elíziumi mezőkön lépdel. Mellkasa sajgott, gyomra ponttá szűkült, könnyei patakként folytak, még érezte az utolsó érintést, illatát, látta mindent értő tekintetét, üvölteni akart, tombolni, utána menni, utána menni…
- Miért, Istenem!? Miért!?
Süketen állt a csend, ki válaszolt volna? Annyi év tanulás, tapasztalat után, mit ér mindez? Kapkodva vette a levegőt, gondolatai folyvást körbe jártak, emlékek- ízek-élmények sora jött, és a fájdalom, mindent összeroppantó súlya. Egy utolsó beszélgetés kéne még, néhány szó, hogy jól van dolga, a bardo haragvó istenei távol vannak, nem bántják, biztatnám én is, semmi baj, alig negyvenkilenc nap a következő születésig, semmiség, hamar eltelik… Ugye jól vagy!? Adj jelet! Bármit! Egy szellőt, csalóka fényt, bármit!
Süketen hullott alá a csend, csak a köd szitált továbbra is, szenvtelen.
- Talán ő, aki megjárta a világok sorát, talán ő… beszélne vele, közvetítene, utána menne, biztatná, hírt hozna felőle…- ily gondolatok futottak át lelkének mezején.
- Ő sem képes mindenre.
- Ki szólt! Hát jelet adsz? Ó Istenem!
- La Morte vagyok. Barátod, és barátja mindenkinek, ki él, vagyok a révész, az utolsó táncos, mesehallgató, utolsó szavak tanúja.
- Ó! Akkor Te segíthetsz nekem! Kérlek szépen, nagyon kérlek, engedd, hogy beszéljek vele, egy percet adj csupán! Bármit megteszek, megadok cserébe, akár az életem is, ezért az egyetlen lehetőségért!
- Hagyd el beszéded, ülj ide mellém. Még én sem vagyok mindenható, a törvény, bár hihetetlenül hangzik, rám is vonatkozik. Aki meghal, az bizony vissza nem tér soha. Aki meghal, azzal többé beszéded nem lehet. Szerepét letudva, távozása után, rá sem ismernél. Lehetett előtte a legjobb édesanya, hős apa, egyetlen gyermek, unoka, rajongva szeretett szerető, feleség, férj vagy testvér, belépve a bardoba, szerepét maga mögött hagyva, nincs számára maya világa, a létforgatag távoli örvény számára, szereplői, csak, mint hangyák a bolyban.
- De hát az újjászületés! Annyit beszélnek róla! A bardo negyvenkilenc napja! Ahol törvény van, kiskapunak is lenni kell!
- Ne reménykedj hiába, aki elment, annak menni kell. Mások sírjánál állva, mire gondoltál? 
El nem mondott mondatokra, meg nem élt érzelmekre, elvesztett hitekre...?
- Igen… annyi mindent mondtam volna még… fogtam volna még kezét…
- Míg itt vagy, törődj az élőkkel. Ki elment, dolgát letudta, szerepe lefoszlott róla, mint avítt kabát. Tisztán Az, semmi több. Egyszer Te magad is átléped a határt, gondolataid is maradnak itt, ebben a sűrű, ködös, látszatvilágban. Élsz, hogy tanulj, tapasztalj, átégj szenvedélyek és szenvedések tüzein, újra és újra, más alakban, szerepekben, csepűrágóként szórakoztatva az isteneket.
- Ez lenne az újjászületések körkörössége? Sosincs vége?
- Egyszer majd véget ér, ez a törvény. Majd elkezdődik valami új, sosem volt, ez a törvény. Most szenvedsz, most égsz, remélsz, tudásod próbája ez. Eddig tanult tapasztalataid súlya itt mutatkozik meg, mások sírjánál állva. Tekinthetsz erre, mint vizsgára, próbára.
- Mi lesz, ha elbukom?
- Újra átéled.
- Mondd, La Morte, talán könnyek nélkül kéne néznem szeretteim elmúltát?
- Semmit sem kell, kéne. Emberként, az érzelmek tengere hullámzik benned. Mi a tenger dolga? A hullámzás. Mi az ember dolga? Az élet. Az Ember és az Élet: Egy.
Mondd el, amit szeretnél, míg lehet. Érezz, higgy! Legfőképp pedig, bocsásd meg a Te vétkeid.

Ültek egymás mellett. Kávé illata töltötte be a teret. Kávéillat és a béke csendje. Mélyen, legbelül sajgott még. Fény szűrődött át a köd leplén. 

Buddha és a Kerekszemű Hülyegyerek

Sápadt telehold fénye cirógatta arcát, álmai valóságnak tűntek,egyikből a másikba szállt, gondolatai alatt érezte, valahol egy lóláb lóg ki. Fél szemmel kereste. Álmában néha felderengett a sejtés, túl életszerű a látvány,túl logikus,steril, mintha az történne,amit elhatározott,amit kigondolt,amit szeretett volna. Gyermekkorának homokozóbeli játéka jutott eszébe,homokvár építés, műanyag katonákkal vívott harcok, hasbarúgás egy műanyglapát tulajdonjogáért, cserébe marék homok szemekbe szórása. Boldog gyermekkor. Boldog felnőtt kor.
- Milyen felnőtt? Honnan veszem ezt a gondolatot,hisz a felnőttek szürke,unalmas arccal,komolyságot erőltetnek lelkükre, észre sem veszik a hulló őszi falevelek táncát, öregemberek ráncaiban nem látják…a mit is…a ránctalanító krémek hiányát talán? Vagy az idő vasfogának nyomát?
Mit lát egy felnőtt? Megkérdem.
Bandukolt a kisváros utcáin,nézte a felnőtteket. Kérdezte volna őket, meg sem álltak, siettek tova,küldetésbe,munkába,vagy egyszerűen,mint a legtöbben,megszokásból siettek,maguk sem tudták,hová,merre. Így tanulták,látták másoktól is. Egyedül Jehova Tanúi álltak,várrtak. Na jó,őket inkábbb nem kérdezte semmiről.
- Ó te szegény Kerekszemű Hülyegyerek! Látom,telve vagy kérdéssel! Kérdezz engem!
- Hát te meg ki vagy?
- A Buddha. Legalábbis így emlegetnek,bár hiába járok kelek a világban,senki sem ismer meg. Próbáltam már névtáblát aggatni pólómra,mint irodaházak dolgozói,de akárkihez mentem is oda,kérdésekre várva, a legjobb esetben is csak fánkot nyomtak a kezembe.
- Te vagy az,akinél menedéket lehet venni?
- Ja, lehet. Bár amikor ezt mondtam azoknak,akik végre meghalgattak,elmagyarázták,merre találom a legközelebbi hajléktalan szállót.
- Biztos felnőttekkel kezdtél…
- Ki mással? A gyermekek ismernek,felismernek, boldogan zsonganak körbe, van,ahol elhalmoznak füstölő szerekkel,étellel-itallal, virágok illatával. Van,ahol a gyerekek bunkert kérnek tőlem,vagy búvóhelyet bújócska játékukhoz. Közben persze kacagnak, zengő nevetésük csiklandozza bensőm.
- Adj tanácsot,mihez kezdjek a felnőttekkel? Folyton sietnek, szaladnak, komolyságot kevernek komorsággal, balra fordulnak jobb helyett, szemüket nézésre használják,látás helyett, menedékként házukban bújnak meg, házuktól remélnek kegyelmet La Morte mosolya elől.
- Hagyd őket. A felnőttek,csupán kisgyermekek, játékuk örömtelen ugyan, sebeik vére festi pirosra az esteli eget, vénségükre La Morte elhozza számukra a lehetőséget,mindnek,hogy egy nap ez legyen nevük: Kerekszemű Hülyegyerek.
- Ó Magasztos! Mit tehetek érted? Kérj tőlem,egy kegyet, mozijegyet vagy valami hasonló csacskaságot, esetleg kóbór kiscicát!
- A Nirvánában időtlen időkben időzvén,csak megmoccant bennem valami, ami arra késztetett,megkeresselek. Taníts meg kalácsot sütni. Tudod,kalács nélkül a Nirvána,üres.

Így történt,hogy a Buddha,akit vásárokban árulnak,nevető,kövér istenségként, tulajdonképpen,a sok kalácstól lett kissé telt forma,nevetése pedig gyermekek kacaja, édes,akár a kalács. 

Isten kegyelme

úgy szivárog be
mint esti tüzek füstje
Isten kegyelme