Vágyak

A vágyak egyidősek velünk. Így is, úgy is. Naptárilag is, az örök idő törvénye szerint is. Hogyan is győzhetnénk le halandókét a halhatatlanságban gyökerező vágyakat? 
Itt hibáznak sokan. Harcba kezdenek, esélytelenül. 
A vágyak is unják már a folytonos kísértést, hadakozást, pihenni vágynak. Adj a vágyaknak pihenőt, szabadságot és cserébe, örömmel békén hagynak.

Aki ismeri a Halált

Aki ismeri a Halált, tudja, hogy három dolgot szeret. 
A kávét, a csokis kekszet és a meséket. 

Csak az amatőrök próbálják meg pénzzel lefizetni, de mivel a Halál kedves, elfogadja az adományokat. Mit kezd vele? Azt amire valójában való. Papírpénzbe dohányt csavar, pénzérmével kacsázik a tavak tükrén.

Az élet azonban, új formákban de mindig jelen van.

Emberként abban nőttünk fel, hogy az emberi létünk egyszeri és megismételhetetlen. Az élet azelőtt is jelen volt, hogy az emberi létforma megjelent volna a formák világában és azután is itt lesz, miután az emberi létforma eltűnik a világból. 
Most emberként tekintesz magadra. 
A technikai fejlődés óhatatlanul végbemegy, ami gondot jelenthet, az emberi intelligencia sokkal lassabban fejlődik. 
Talán változik majd ez is, más esetben az emberi létforma eltűnik az univerzumból. Az élet azonban, új formákban de mindig jelen van.
Nagyon egyszerű példával szemléltetve, vajon a tisztelt olvasó vagy Viktor mit gondol a technológia fejlődés gyermekbetegségeiről, miután meghalt?
Nem tudhatjuk.
Azt viszont sejthetjük ( tudhatjuk is ), hogy más formában, az élet, mely most éppen tisztelt olvasóként vagy Viktorként jelen van, újra testet ölt és valamiféle véleménye lesz majd a dolgokról.

Aki ismeri a halált

Aki mindig tudatában van élete végleges voltának, az különbséget tud tenni építő jellegű és romboló jellegű dolgok között. Aki ismeri a halált, az ismeri az életet is.
Aki azonban nem hajlandó tudomásul venni a halált, az nem ismeri az életet, szerethet ugyan, de szeretete könnyen önző szeretet lesz.
Aki elhúzódik a halál tudatától, az hasonlatos a vackába reszketve kucorgó rókához, aki hallja a vérebek ugatását, a fegyverek ropogását, kinek orrát facsarja a lőpor szaga.

Áldás

Legyen áldott ez a napod, mint ahogy az elkövetkező is!
Béke kísérjen utadon, kerüljön el betegség, bánat, fájdalom!
Munkád, fáradozásod siker koronázza, bőség legyen jutalmad!
Áldás hulljon rád szüntelen, lelkedben erősödjön a fény!
Áldott karácsonyt kívánok neked és szeretteidnek! 

szívem dobbanásával

néked dalolok
szívem dobbanásával
néked táncolok

fejem lehajtva áldom

véget ér az év
fejem lehajtva áldom
bármit is adott

ma is köszönöm

ma is köszönöm
a jót, rosszat, közömböst,
kerek életem

csak Neki táncolsz

szív dobogás
ütemet ad lelkednek
csak Neki táncolsz

mennybe vágyódás

karjaid égbe
lelked tovább is mutat
mennybe vágyódás

gyökereiddel

gyökereiddel
létmélységbe kapaszkodsz
ingathatatlan

mintha tél lenne

mintha tél lenne
hó hull, micsoda szépség
fűtött szobából

a legszebb ajándék, amit átadhatunk az Istennek.

Az alázat tanulható - ezt viszont magam mondom, a magam életútjával példázva. A dac, a büszkeség tengernyi fájdalmat okoz, senki sem, senki más, még Isten sem ad fájdalmat a nyakunkra, hátunkra, hátizsákunkba. Önfejűségünk és okostojásságunk eredménye a pofonok óceánja, melyet az életben kapunk. Az isten szívünkben várja, hogy végre észrevegyük. Hogy meghajoljunk előtte. Onnan pedig egy kis lépés, hogy meghajlásból, tiszteletből, alázatból szerelembe olvadjanak az érzések, ahol énünk a legszebb ajándék, amit átadhatunk az Istennek.

szeretsz te Isten?

szeretsz te Isten?
szeretlek, mint te magad
szeretsz engemet

kérdések nélkül

kérdések nélkül
válaszok gubbasztanak
sorsukra várnak

bennem mesélnek

bezárt könyvlapok
láthatatlan szavai
bennem mesélnek

folyóba lépve

folyóba lépve
sodró folyóvá váltunk,
így folyunk tovább

csak nagy szívem van

nem vagyok szúfi
sem keresztény, buddhista,
csak nagy szívem van

A lelki munka, nem mesemondásból áll

A lelki munka, nem mesemondásból áll. Ódon történetek felolvasása, elbeszélése és meghallgatása, még nem lelki munka, nem fejlődés. Van értelme is, haszna is persze, de aki ennyivel letudja, majd azt hiszi, Isten megbocsát és ellátja ezért széppel, jóval, diós beiglivel, bizony az ilyen ember mélyebben alszik, mint Józsi, a medve. 
A lelki munka egyszerű: meditáció, önvizsgálat, és szándék a fejlődésre, Emberré lenni, nagy kezdőbetűvel. 
Szépen égnek az adventi gyertyák, a várakozás gyertyái, mert várakozni könnyű. A gyertyákat becézni, elnevezni és meséket szőni köréjük, karácsony előtt kevéssel, egészen szent este végéig, szintén könnyű.
Magunkban is gyújtsuk meg adventi gyertyáinkat, hogy fény gyúljon lelkünkben, jelzőfény és a szellem világossága, irányfény a sötétségben tévelygőknek és a tudás fénye, mely felemel az elfelejtett transzcendes világba.
Gyújtsunk fényt lelkünkben, és ápoljuk, szítsuk e lángot! Érjünk el végső célunkhoz, keresztények Jézus menyegzőjére, vaisnavák Krisna társaságába, buddhisták a Nirvánába, mindenki hite szerint, ahová csak juthat.

Bizony, nincs új a nap alatt. Mint fent, úgy lent.

Advent első vasárnapján korán reggel hópelyhek hulltak, szállingóztak, kacagtak önfeledten, titokban macskabajuszra vágytak érkezni, de a hársfák ellen sem volt kifogásuk. A meleg szobából téliesnek, mondhatni decemberinek tűnt a kinti időjárás, az otthonok párás ablakai mögött néhol az emberség lángja is pislákolt. Ezt látva döntött úgy a jóisten, hogy még sem tart idén karácsony előtt világvégét.
La Morte cseppent sem bánta, hiszen egy világvége azért rengeteg vesződséggel, túlórával jár, és ugyan ki fizetné ki neki a plusz munkaórákat? Vagy hol válthatná be jussát? Kit kínálhatna utána forró kávéval, gyömbéres keksszel, kivel beszélgethetne hosszan, míg kézen fogva sétál a túlvilági aktuális barátjával a mogorva Kharónhoz? A vén révész, még nyugdíjasan is lelkesen szállította inkább csak oda, az áttetsző szürkévé fakult lelkeket, mihez is kezdett volna, munka híján? Élete során számtalan lelket megismert, úgymond neki is, La Morte-nak is tágas baráti, ügyfél és ismeretségi köre volt, erős lobbi erőt képviselve a Mindenhatónál. A Jóisten, persze nem kötötte a többiek orrára, valójában csak újabb ürügyet sikerült találnia világvége ellen, néhány igaz ember személyében. Jobban belegondolva, decemberben kinek van kedve végtelenségig végitélkezni és sorban csak azt mondani: pokolra, pokolra, őt is, ha tucatjával tárgyalja is a hasonló ügyeket, mikor jut legközelebb net közelbe, hogy kedvenc filmjeit nézze?
Bizony, nincs új a nap alatt. Mint fent, úgy lent. 

Templomi orgona koncert

Korábban ment, hogy biztosan legyen ülőhelye. Orgonakoncertet hirdettek, ingyen. Persze, ami ingyen van, arra sokan mennek, ezért volt hát a nagy sietség, a hely miatt. A művészet, csupán második helyen végzett a nagy rohanásban. Jól számította ki, bőven akadt hely a templomban, a második sorban foglalt helyet, középen, nehogy a molyszagú öregasszonyok vasvilla tekintetétől megtörve át kelljen adni a helyét később. Jöttek volna korábban, hát nem? De.
Szétnézett, vajon kalapját levegye-e? Ki tudja, mi a szokás erre, de másokon ott virított lila, zöld, kék kalap, így magán hagyta, nehogy fejfájást kapjon a hidegtől. Pedig meleg volt. Fűtöttek. Nagy betűkkel kiírták a bejáratra, mintha elolvasták volna, de sosem lehet tudni. Talán ő volt az első lelkes olvasója a feliratnak: ’Az ajtót zárják be, a templomban megy a fűtés.’
A templomi félhomály, a csend, hamar megtette jótékony hatását, fiatalkora elevenedett fel, mikor még ő is járt misére. Elővette imafüzérét, majd halkan, nagyon halkan, nehogy zavarjon másokat, mormolni kezdte imáját. Lassan, ráérősen haladt, az ima ereje szétáradt ereiben, lelkének derűs zugaiban, eretnek gondolatai tovaszálltak, a béke és harmónia csendszimfóniája töltötte be a teret. Lassan gyűltek a népek, ingyen koncert, és mint kiderült, a kitartóaknak mise után forralt bor, falat zsíros kenyér.
- A kalapját vegye le kérem! – dörrent a csendbe, egy mélyen zengő, durva hang. Úgy kapta le fejéről hirtelen, szó nélkül, mintha parancsot hallott volna.
- Köszönöm! – dörrent a hang, majd testet is öltött, hatalmas testet, fekete ruhája alapján hirtelen egy sith nagyurat vélt látni benne, majd azt gondolta, maga La Morte az, de végül józan esze győzött és ráébredt, csupán a helyi tiszteletes vett némi revánsot azért, amiért két éve (no meg az óta is) csúnyán nézett rá.
A templom teltházassá vált (ingyenes), külön székek sorakoztak híveknek és látogatóknak, bizonyára azért, hogy lehessen rajtuk ülve ide-oda nyikorogva csúszkálni, koncert előtt, alatt és után. Csodásan játszott az orgonista, boszorkányos ügyességgel mozogtak ujjai, lábai, több hang szólalt meg egyszerre, mint fizikailag lehetségesnek tűnt volna. Kétéves gyermekek adták hozzá a vokált, néhányan igyekeztek volna táncolni is a padok között, de csak zizegős, kabátsuhogós zajongást adtak háttérzeneként, magukat énekesnek álmodó matrónák pedig hangos krahácsolással tették izgalmasabbá az előadást, mögötte két sorral titkos ügynökök beszélték meg a világ megváltásának haditervét, az orgona sípjainak zengését használva az orrukba beépített egykori szovjet lehallgató készülékeknek és a maradék néhány lelkes hallgatónak a megzavarására. Mások csupán azért jöttek a templomba, mert ment a fűtés. Azt mondták, lesz gyertyagyújtás is. Biztos sokba kerül a villanyszámla, ki tudja. Ebben a mai világban. Egyszerre csend lett, csupán a lelkes széktologatók nem bírtak magukkal továbbra sem. Volt némi taps, az orgonista felfedte kilétét, néhányan tapsoltak. Néhányan felriadtak: Forralt bor? Ja… nem… akkor jó. Gondolataiba merült. Menjen, vagy maradjon. Ingyen forralt bor… hm… inkább ment. Ezek után, ki tudja, mi jöhet még. A gyóntató fülke díszkivilágításban fénylett, inkább szoba volt. Sose látott ilyet. A tiszteletessel összeakadt a tekintetük. Egy másodpercre megállt az idő.
- Atyám! Na mizu? Senki? Sehol egy bűnös lélek?
- Ne is mondd fiam! Csupa szent ember jár ide.
- Valami apró hibája, gyónni valója csak akad a népeknek?
- Ne légy naiv ifjúság! Forralt bor és zsíros kenyér. Erre van igény. Ingyen. A gyónásért imákkal kel fizetni. Sokba kerül. Szegény az egyházkerület lakossága. Nagyon szegény. 

- Fiam! Végre valaki!

A tiszteletes magányosan, szomorúan ült gyóntató szobájában. Csupa szent ember lakta az egyházkerületet, de talán a megyét is. Gondolatai már az éjjeli teendőin jártak, lámpaoltás után titokban Harry Potter kalandjainak olvasása a paplan alatt, majd titkos fiókja mélyéről előhalászni dugi Nutelláját, ezüst nagykanállal adagolni a sötétbarna boldogságot.
Útjelző nem bírt magával, látva az atya magányosságát, belépett a megbánás szobájába, jobb kezét szívére téve meghajolt:
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszönt illőn.
- Mindörökké Fiam! Mikor gyóntál utoljára?
- ’91-ben.
- Sok idő eltelt az óta. Bizonyára van miről számot adni a Jóistennek.
- Bizonyára a Jóisten is így látja.
- Akkor hát, könnyebbíts lelkeden Fiam!
- Semmit sem bántam meg. Egyetlen szóért, melyet hallottam, egyetlen érintéséért, mellyel illetett, egyetlen percért, melyet ővele tölthettem, már megérte megszületnem, megtennem bármit, ami hozzá fűz, így hát semmit sem bánok. Még, ha nyolcmillió évig sütöget nyárson maga a nagy Jaldabaoth, lassú tűzön, ezüst nyárson, citrommal a számban, akkor is.
Tisztelendő atya levette szemüvegét. Letette az asztalra, komótosan a mise boros üvegre markolt, majd két poharat vett elő. Töltött.
- Fiam! Végre valaki! A szerelemre! Nazdarovje!
- Nazdarovje! 

felébredjen az ember

Ahhoz, hogy ebből az össznépi öntömeggyikolásból felébredjen az ember, előbb bele kell halnia saját hülyeségébe. Aztán újjászületve, tanulva zsákutcájából, kifejleszthet egy alapjaiban más embert.

A valódi világ benned van

A valódi világ benned van. Mikor ezt megérted, a külső világ az lesz végre, aminek eredetileg is szánták: díszlet.

mennyi áldást hordoz magában

Szóba került, vajon mennyire nehéz az élet. Saját példámon tanulhattam meg, hogy bizony, össze kellett omlania ahhoz mindennek, hogy észrevegyem, mennyi áldást hordoz magában. 
Ma este ráébredtem, vajon megkapok-e mindent, amire szükségem van? Igen, volt rá a válasz. Hiába betegség, munkanélküliség, józan ésszel igazolható kilátástalanság, mégis, mindent megkapok, valahonnan, így vagy úgy, anyagi és lelki téren egyaránt, sőt azt kell mondjam, sokkal többet is. Másoknak, akik a hétköznapok langyos vizén eveznek, ezek csak üres szavak, akik azonban hasonló úton járnak és a pokol mélyén meglelték a mennyország kapuját, számukra megerősítés, hogy így van.

meghajol

elibém toppan
meghajol, szemem kerek
szavam bennrekedt

álombolt fénye

sötét utcában
álombolt fénye vonzó
becsukom szemem

csak őt látom

velem szemben ül
csak őt látom, senki mást
magamat se már

Álombolt

Majdnem december volt, csupán néhány óra választotta el az utolsó szürke hónap kezdetétől.
Hó helyett eső szemetelt, fáradtan lucskossá áztatva utcát, lyukas cipőt, elfelejtett tarka falevelet. Néhány ember rohant csak az utcában, ahol élvezte november utolsó estéjét, az utca fényeit, ablakokból kiszűrődő otthonok hangulatát. Nézte a jó előre kitett karácsonyi díszítéseket. Elképzelte, ahogy az ablakok mögötti világban gyertyák gyúlnak esténként, damasztabroszt terítenek a vacsorához, meghittség és ínycsiklandó illatok cirógatják a boldogságba öltözött családokat. Merengését csak egy kósza drogdíler zizegő jelenléte zavarta meg, majd arrébb állt, egy türelmetlen autós elől, akinek kevés volt az úttest, a járdán is megörökíteni vágyta kerekei guminyomát.
’ Talán újfajta művészet’ – gondolta. Hová tűntek a mézeskalács illatú telek, az adventi várakozás, hová olvadtak a hóemberek, a kövér nagymamák.
Az Álombolt előtt állva tért magához gondolatai ködéből. A kirakatban tábla hirdette: Grand Hotel. Keze a kilincsre tévedt, majd megállt. Hiszen várják máshol, ő csak élvezte még előtte a novemberi este lágy hidegét, utcalámpák halvány és otthonablakok melengető fényét. A hétköznapok egyszerű varázsát. Benézett az Álombolt kirakatán, hétköznapi életek, hétköznapi romantikák sorakoztak a polcokon, és egy tábla: Grand Hotel. Kisgyermek rohangált fel s alá, kacagva, pirult arccal. Kövér nagymama mosolygott a sarokban, ősz nagyapó, a pult mögött állt, méltósággal, portás sapkában, mögötte múlt század eleji liftajtó.
Megremegett belül.
’ Lépni kéne, csak egyetlen lépést. Lenyomni a kilincset, belépni. Csak egyet. Egyetlen lépés.’ – körbe rohangáltak gondolatai, szíve és elméje között, forrósodtak a szinapszisok, izzottak a biztosítékok agyában, lelke pedig, egy pillanatra felnézett könyvéből, melyet buzgón olvasott, lejjebb tolta szemüvegét, megcsóválta fejét: ’ Már megint bolondos gondolatai vannak.’
Folytatta az olvasást.

Állt az Álombolt előtt. Órájára tekintett.
’Sietnem kell, várnak. Nehogy elkéssek.’
Léptei alig hallhatóan vitték tova, el onnan, a hétköznapi álmok csábító kirakatától. Ahol várták már, cipőjét az ajtó előtt hagyta. Menedékre lelt, ide volt hivatalos. Meghajolt mestere előtt.