Tavaszt várt. Gondolatai leültek mellé, együtt nézték az ablakon
keresztül, miként szürkéllik a nappal, ez a se nem tél se nem tavasz idő, a
közeli vár csúcsa, piramisformát öltött, eddig sosem látta ilyennek. Mélyen
valami megmozdult benne, visszaemlékezett rövid életének sarkalatos
fordulópontjaira, a lejtőn lefelé bukfencezés szédítő mámorára, a könnyek
alkotta folyók vad zúgására, sóhajok adta szellőkből épült viharokra, kiáltásokra
az ég felé, a miértek végeérhetetlenségére. Valami mindig elszalad tekintete
elől, valami árnyék rebben a sarkon túl, megfoghatatlanul, érezte, hogy a
legjelentősebb felismerés újra és újra elszalad kíváncsi tekintete elől. Az
élet mikéntje és hogyanja derengett fel előtte, a számtalan tanulással telt
óra, vita és megbeszélés, a tudat, hogy sosem ér célba, mert amint úgy látta,
véget ér az út, hirtelen újabb szakasz tárult fel, mint odakint a köd
szálltával derengett fel a messzi távol egy újabb részlete.
Miután az élettől nem várt már semmit, az élet felsóhajtott, végre szabad lett, megmutathatta csodáit. Tudta, többé nem ejti rabul őt, kincsei biztonságban vannak, hisz neki nincs rá szüksége.
Megértette, hogy az élet, mely bár különálló dolognak látszik, így önmagában inkább egy csalfa nőhöz hasonlít, vagy vulgárisan kifejezve, leginkább egy ribanchoz. A fiatalok szerint a ribancok kelletik magukat, festik és rebegtetik szempillájuk, csábosan tekintenek kiszemelt áldozatukra, kivetik lélekroppantó hálójuk, és fűzik egyre szorosabbra, a vágyak szálain keresztül, míg áldozatuk egy utolsó sóhajjal repül a következő vágyálom felé. Micsoda zűrzavar, és ebbe keresett valamiféle logikát, értelmet, eszméletet. Végre, eljutott a kezdetig, a rajtvonalra, a beismerésig: az élet, számára semmi, még csak nem is olcsó lotyó, aki kevésért kínálja ócska trükkjeit, nem, annál is semmitmondóbb. Az élet, bár az ember maga az, tokkal vonóval, egyszerűen egy csodásan konstruált, többhéjú szappanbuborékhoz hasonlatos. Színes, lebegő, könnyed, kaotikus álom, melyből az ébredés egy újabb álomba visz. Újabb és újabb álmok kergetik egymást, látszólag véget nem érve, míg rá nem ébred, az buborék világ, buborék élet, önmagában álom, az álomban. Mi az ébredés? Addig, míg fel nem ébred, csak álmodhat róla. Mi van az ébredés után? Felesleges kérdés. Aki felébredt az álomtenger szivárvánnyal tarkított végtelenségéből, többé nem nyilvánul meg.
Miután az élettől nem várt már semmit, az élet felsóhajtott, végre szabad lett, megmutathatta csodáit. Tudta, többé nem ejti rabul őt, kincsei biztonságban vannak, hisz neki nincs rá szüksége.
Megértette, hogy az élet, mely bár különálló dolognak látszik, így önmagában inkább egy csalfa nőhöz hasonlít, vagy vulgárisan kifejezve, leginkább egy ribanchoz. A fiatalok szerint a ribancok kelletik magukat, festik és rebegtetik szempillájuk, csábosan tekintenek kiszemelt áldozatukra, kivetik lélekroppantó hálójuk, és fűzik egyre szorosabbra, a vágyak szálain keresztül, míg áldozatuk egy utolsó sóhajjal repül a következő vágyálom felé. Micsoda zűrzavar, és ebbe keresett valamiféle logikát, értelmet, eszméletet. Végre, eljutott a kezdetig, a rajtvonalra, a beismerésig: az élet, számára semmi, még csak nem is olcsó lotyó, aki kevésért kínálja ócska trükkjeit, nem, annál is semmitmondóbb. Az élet, bár az ember maga az, tokkal vonóval, egyszerűen egy csodásan konstruált, többhéjú szappanbuborékhoz hasonlatos. Színes, lebegő, könnyed, kaotikus álom, melyből az ébredés egy újabb álomba visz. Újabb és újabb álmok kergetik egymást, látszólag véget nem érve, míg rá nem ébred, az buborék világ, buborék élet, önmagában álom, az álomban. Mi az ébredés? Addig, míg fel nem ébred, csak álmodhat róla. Mi van az ébredés után? Felesleges kérdés. Aki felébredt az álomtenger szivárvánnyal tarkított végtelenségéből, többé nem nyilvánul meg.
Az élet, kinyitotta
szemét, arcán mosoly rajzolódott, majd oda készített egy kávét. Hosszú napnak
nézünk elébe, mondta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése