vajjal csúsztatott
kalácson csúszva siet
tova a reggel
kalácson csúszva siet
tova a reggel
SZOMORÚSÁG
13 éve
2017. február 4., szombat
2017. január 30., hétfő
Szerzetes
A Nap, mélabúsan készülődött éjjeli álmához. Utolsó
pillantást vetett a fügefa alatt ücsörgő, szikkadt, szinte élőhalott
fiatalemberre. Sajnálta.
’Ugyan mit is akarhat szerencsétlen? Évek óta kerget valami ábrándot, külvárosi legendát, erdei remeték lázas igézetét, valamiféle megvilágosodást. Vajon mi lehet annyira fontos, szép ebben, hogy ennyire megszállottan keresik a Föld fiai? Idióták. Amatőrök. Néznének inkább rám, eónok óta fénylek, ragyogásom melengeti törékeny testüket, mégis, még én sem tudom, mi is a megvilágosodás.’
Tüzes szekerén, lebukott a tengerbe, esti fürdőt vett, majd felhőpaplanjába burkolózva, kellemes éjjelt kívánt a csillagoknak, a Holdnak, az éjjel vadászó tigriseknek.
A Szerzetes, ezen az estén gondolataiba mélyedt.
’ Annyi éve már, erdei remeték legkiválóbb tanítványaként, legnagyobb varázsló lehetnék, híres bölcs, királyok tanítója. Ajjaj! Miket gondolok! Mesebeszéd. Jó, hogy nem hallja senki vívódásom. Megannyi dús lakoma, orgia, részegség, zenés mulatság emléke pihen mellettem. Király lehettem volna, családfő, bíró és népek jótevője, történelemkönyvek lapjain mosolygó hős, iskolák névadója.
Miért is lettem bústekintetű remete, éhező-fázó sorstalanság, mit hajszolok? Megvilágosodást? Azt sem tudom, mi fán terem, eszik vagy isszák, fényes vagy kicsiny magszerű? Ki tudhatja. Erdei remeték össze-vissza szavai nem hoztak fényt létem éjjelébe. Mi végre akkor ennyi kín, erőfeszítés? ’
Így töprenget a Szerzetes, éjjeli magányában. Semmit sem értett. Látott születést, és halált, körforgást, kispolgári létet, fényűzést, igazságot és becstelenséget, benne volt nyakig a posványban, élete döccenőmentesen haladt, szép kilátásokkal, mégis, valami hiányt érzett, mindig, helyét nem találta. Erdei remeték szavain csüngött, képzeletében angyalok szárnyaltak, minden ágy alá bekukkantott, vajon mit talál? Porcicán kívül, soha semmit.
-Istenem! - Kiáltott fel ezen az éjszakán. – Ennyi az élet? Ennyi csak? Minő poén ez részedről? Jól mulatsz rajta? Születünk, pislogunk, szenvedünk, majd meghalunk, testünk egy fagyos reggelen földbe rejtik, titokban rohadjon el, kukacok falják, mi értelme akkor? Mondd! Állj elém te Isten, válaszolj!
A Létezésnek szeme sem rebbent. Mennyi fájdalom és kín szava jutott el füléig, meg sem hallotta őket, kifejezetten unta is.
’ Ezért kár volt teremteni őket.’ – futott át rajta az eretnek gondolat. Remélem, senki sem hallja, titkos próféták, léleklátók. Még csak az kéne, hogy kitudódjon, szakállam sincs, nem hogy szent sem vagyok.’
Teltek az éjjel órái. Szerzetes, üres fejjel nézett maga elé, lelkében csend honolt, kérdései, zok szavai mind elfogytak. Nem várt, nem remélt, nem képzelt. Csak ült. Ült némán, csendben.
Éjfél közeledett. Benézett a fa alá, ahol Szerzetes ült.
’ Micsoda ember! Milyen fiatal, mennyire békés, elméje nem rezdül, ki lehet? Megnézem közelebbről.’
A béke csendjében újfent felbukkant, egy gondolat. Egyetlen szándék, mi megmaradt. Egyetlen tűhegyes egyhegyűség.
’ Te Isten! Az élet ennyi, ahogy gondolod, ám legyen. Nekem nem kell. Neked adom. Ajándék. Vagy, ahogy akarod. Vedd, vidd! ’
Az Éjfél szeme elkerekedett. A Létezés Istene felriadt unalmas szendergéséből. Szívét átütötte az egyhegyű szándék. Mint dárda, mely éjjeli tigrist győz le, úgy rázta meg a felismerés.
Azon az éjjelen, új csillag jelent meg az égen.
’Ugyan mit is akarhat szerencsétlen? Évek óta kerget valami ábrándot, külvárosi legendát, erdei remeték lázas igézetét, valamiféle megvilágosodást. Vajon mi lehet annyira fontos, szép ebben, hogy ennyire megszállottan keresik a Föld fiai? Idióták. Amatőrök. Néznének inkább rám, eónok óta fénylek, ragyogásom melengeti törékeny testüket, mégis, még én sem tudom, mi is a megvilágosodás.’
Tüzes szekerén, lebukott a tengerbe, esti fürdőt vett, majd felhőpaplanjába burkolózva, kellemes éjjelt kívánt a csillagoknak, a Holdnak, az éjjel vadászó tigriseknek.
A Szerzetes, ezen az estén gondolataiba mélyedt.
’ Annyi éve már, erdei remeték legkiválóbb tanítványaként, legnagyobb varázsló lehetnék, híres bölcs, királyok tanítója. Ajjaj! Miket gondolok! Mesebeszéd. Jó, hogy nem hallja senki vívódásom. Megannyi dús lakoma, orgia, részegség, zenés mulatság emléke pihen mellettem. Király lehettem volna, családfő, bíró és népek jótevője, történelemkönyvek lapjain mosolygó hős, iskolák névadója.
Miért is lettem bústekintetű remete, éhező-fázó sorstalanság, mit hajszolok? Megvilágosodást? Azt sem tudom, mi fán terem, eszik vagy isszák, fényes vagy kicsiny magszerű? Ki tudhatja. Erdei remeték össze-vissza szavai nem hoztak fényt létem éjjelébe. Mi végre akkor ennyi kín, erőfeszítés? ’
Így töprenget a Szerzetes, éjjeli magányában. Semmit sem értett. Látott születést, és halált, körforgást, kispolgári létet, fényűzést, igazságot és becstelenséget, benne volt nyakig a posványban, élete döccenőmentesen haladt, szép kilátásokkal, mégis, valami hiányt érzett, mindig, helyét nem találta. Erdei remeték szavain csüngött, képzeletében angyalok szárnyaltak, minden ágy alá bekukkantott, vajon mit talál? Porcicán kívül, soha semmit.
-Istenem! - Kiáltott fel ezen az éjszakán. – Ennyi az élet? Ennyi csak? Minő poén ez részedről? Jól mulatsz rajta? Születünk, pislogunk, szenvedünk, majd meghalunk, testünk egy fagyos reggelen földbe rejtik, titokban rohadjon el, kukacok falják, mi értelme akkor? Mondd! Állj elém te Isten, válaszolj!
A Létezésnek szeme sem rebbent. Mennyi fájdalom és kín szava jutott el füléig, meg sem hallotta őket, kifejezetten unta is.
’ Ezért kár volt teremteni őket.’ – futott át rajta az eretnek gondolat. Remélem, senki sem hallja, titkos próféták, léleklátók. Még csak az kéne, hogy kitudódjon, szakállam sincs, nem hogy szent sem vagyok.’
Teltek az éjjel órái. Szerzetes, üres fejjel nézett maga elé, lelkében csend honolt, kérdései, zok szavai mind elfogytak. Nem várt, nem remélt, nem képzelt. Csak ült. Ült némán, csendben.
Éjfél közeledett. Benézett a fa alá, ahol Szerzetes ült.
’ Micsoda ember! Milyen fiatal, mennyire békés, elméje nem rezdül, ki lehet? Megnézem közelebbről.’
A béke csendjében újfent felbukkant, egy gondolat. Egyetlen szándék, mi megmaradt. Egyetlen tűhegyes egyhegyűség.
’ Te Isten! Az élet ennyi, ahogy gondolod, ám legyen. Nekem nem kell. Neked adom. Ajándék. Vagy, ahogy akarod. Vedd, vidd! ’
Az Éjfél szeme elkerekedett. A Létezés Istene felriadt unalmas szendergéséből. Szívét átütötte az egyhegyű szándék. Mint dárda, mely éjjeli tigrist győz le, úgy rázta meg a felismerés.
Azon az éjjelen, új csillag jelent meg az égen.
A Múló Idő
Szürke nappalok váltották egymást. Felkelt, kávét öntött, megnézte a naptárt, milyen napot ír. Valahol úgy hallotta, mindennap kedd van. A naptár több lehetőséget tartalmazott ugyan, de hiába lapozta végig, unalmasnak találta a választékot. Egyik nap pont annyira volt eseménytelen, mint a másik, néha egy- egy szélmalomharc csepegtetett némi izgalmat.
Páncélja ütött-kopott volt, kardja kicsorbult, lova rég az árokparton aszalódott, mégis, valami ismeretlen kényszer vitte ezen a napon is, mint a többin.
- Pihenni kéne...de nem érek rá...
- Mekkora szöveg! El is hiszed? - kacagott La Morte,majd kilötykölve kávéját nagy örömében.
- Mit értesz te ehhez! A világmegváltást űzöm, kicsiben, nagyban, nem érek rá pihenni!
- Megállítsalak öreg cimbora?
- Te sem állíthatsz meg! Legfeljebb egy tarkólövés...
Durr! La Morte kezében egy pillanatra megállt a csésze. Kerek szemekkel nézte, ahogy Útjelző barátja kicsavarodik, majd földre kerülve, vonaglik, akár egy napon felejtett giliszta.
- Ki volt az! Ki bátor ennyire,hogy barátomra lő engedélyem nélkül! - hördült fel La Morte.
Álljon elém izibe! Hadd harapjam ketté, mint egy nokedlit!
Útjelző csendben emlegette, ki és mit tegyen, szebb napjain. Magában örült, végre valaki megállította, még ha rosszul is célzott, tarkó helyen seggcsontjánál találva el.
- Bocsánat! Kissé mellé ment! Messziről seggfejnek tűnt, tarkóra céloztam...közelről látom, tévedtem. Megbocsát? Kérem! Legyen kegyes!
- Édes csokis keksz! Te balfék! La Morte letekeri azt a buta fejed és töklámpást farag belőle!
- A Múló Idő vagyok.
- Úristen! Komolyan? La Morte,hagyd csak, ez egy idióta!
- Tudom. Ismerem. Öreg már, félig vak, folyton összezavar mindent, mániákus, folyton siet.
- Hová sietsz te Múló Idő! Normális vagy?
- Menni kell szüntelen! Nem érünk rá, egyszer élünk, ne légy lusta, mit haldokolsz, szedd össze magad, gyerünk gyerünk, a világ megváltásra vár, nem vár....
Durr! A Múló Idő szájába egy marék csokis keksz csapódott. Szeme kerekedett,La Morte vidáman nézett rá, majd kávét öntött a fejére.
A két cimbora feszült várakozással nézte, van- e hatás, jobbulás,gyógyulás.
- Ööö...valamit akartam mondani - nyögött a Múló Idő. - ööö...ráér.
- Mit mondasz? Mondd mégegyszer!
- Ráér. - szólt imigyen a Múló Idő. - Kérek még! Csokis kekszet! Kérek....
Páncélja ütött-kopott volt, kardja kicsorbult, lova rég az árokparton aszalódott, mégis, valami ismeretlen kényszer vitte ezen a napon is, mint a többin.
- Pihenni kéne...de nem érek rá...
- Mekkora szöveg! El is hiszed? - kacagott La Morte,majd kilötykölve kávéját nagy örömében.
- Mit értesz te ehhez! A világmegváltást űzöm, kicsiben, nagyban, nem érek rá pihenni!
- Megállítsalak öreg cimbora?
- Te sem állíthatsz meg! Legfeljebb egy tarkólövés...
Durr! La Morte kezében egy pillanatra megállt a csésze. Kerek szemekkel nézte, ahogy Útjelző barátja kicsavarodik, majd földre kerülve, vonaglik, akár egy napon felejtett giliszta.
- Ki volt az! Ki bátor ennyire,hogy barátomra lő engedélyem nélkül! - hördült fel La Morte.
Álljon elém izibe! Hadd harapjam ketté, mint egy nokedlit!
Útjelző csendben emlegette, ki és mit tegyen, szebb napjain. Magában örült, végre valaki megállította, még ha rosszul is célzott, tarkó helyen seggcsontjánál találva el.
- Bocsánat! Kissé mellé ment! Messziről seggfejnek tűnt, tarkóra céloztam...közelről látom, tévedtem. Megbocsát? Kérem! Legyen kegyes!
- Édes csokis keksz! Te balfék! La Morte letekeri azt a buta fejed és töklámpást farag belőle!
- A Múló Idő vagyok.
- Úristen! Komolyan? La Morte,hagyd csak, ez egy idióta!
- Tudom. Ismerem. Öreg már, félig vak, folyton összezavar mindent, mániákus, folyton siet.
- Hová sietsz te Múló Idő! Normális vagy?
- Menni kell szüntelen! Nem érünk rá, egyszer élünk, ne légy lusta, mit haldokolsz, szedd össze magad, gyerünk gyerünk, a világ megváltásra vár, nem vár....
Durr! A Múló Idő szájába egy marék csokis keksz csapódott. Szeme kerekedett,La Morte vidáman nézett rá, majd kávét öntött a fejére.
A két cimbora feszült várakozással nézte, van- e hatás, jobbulás,gyógyulás.
- Ööö...valamit akartam mondani - nyögött a Múló Idő. - ööö...ráér.
- Mit mondasz? Mondd mégegyszer!
- Ráér. - szólt imigyen a Múló Idő. - Kérek még! Csokis kekszet! Kérek....
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)