Véletlenül nem váltál emberré ennyi év alatt?

Korán érkezett a tavasz, kócos hajjal, kissé maszatos sminkkel, pajkos tekintetében ismeretlen szenvedély tüze lángolt. A világ annyit érzett mindebből, hogy porviharok, zivatarok, jégeső és áprilisi strandszezon köszöntött be. Többen örültek, az öregebbek, akik még emlékeztek az évszakok változására, bizony csak fejüket csóválták. Az Útvesztő menedék előtti fenyőfán, vadgalamb melengette tojásait. Lódarazsak jöttek korhadt fát gyűjteni, rigók szedegették elemózsiájukat, hajnalonként apró szürke madarak csettegtek, este más tollasok fütyülték világgá égi boldogságukat.
Útjelző derűsen kortyolta kávéját, La Morte társaságában, csendben ültek, fél szavakkal megértették egymást.
- Legalább a hajnalok hűvösek, ahogy illik. – aznap La Morte nagyon angolosra vette a figurát, időjárásról kezdett beszélni. A tévé híreit ő is unta – Inkább lettem volna kertész, most virágokat ültetnék, a világ feledné a kaszát, az aratást, talán nagyobb sikerem lenne.
- Ősöreg barátom, ne keseregj, hisz dolgod végzed Te is, én is. Mert mi végre születik az ember, ha nem arra, hogy megismerje az Önmagát, majd másokat vigasztaljon? Mi végre létezel Te magad, ha nem arra, dolguk végeztével segíts az embernek megpihenni kis időre?
- Annyira félreértenek! Annyira félnek tőlem! Annyi torz mese szövődött körém!
- Látod a vadgalamb anyát? Ő hallgat, lát téged, mégsem fél.
- Ugyan mit tudhat rólam egy madár? Egy pillangó, a virágok, fák, halak és zsongó-bongó bogarak billiói? Mit számít, hisz míg nem embernek születnek, értelmük ennyi: enni, lenni, elmenni. Számukra a lét így kerek, bezzeg az emberek, nyekeregnek szüntelen: Jaj elmegyek! Jaj a holnap! Jaj nekem ezerszer, megszülettem, mi történik, hopp vége van!
- Mond haláli barátom! Véletlenül nem váltál emberré ennyi év alatt? Talán valami kórság vette el tisztánlátásod! Része vagy a Létnek, mint mi mindannyian. Emberként vakon, süketen lézengünk, míg egy nap, tisztul elménk homálya, meglátunk Téged, és…
- És visítotok, mint téli hajnalokon…
- Na, ne már Öreg Cimbora! Meglátunk Téged és így sóhajtunk: Végre! Hisz mosolyod haláli, kávéd forró, kell-e több?
- Ne is mond, a buddhisták rögtön azzal kezdik: Om La Morte! Tea nincs?
- Haladhatnál a korral…
- És a kávésok ezzel jönnek: Én édesítőszerrel iszom, de ne szacharinos legyen, hanem sztíviás!
- De akkor miért nem…
- És vannak, akik sem teát, sem kávét nem isznak, ők engem is körbe nevetnek…
- Igen, ismerem őket…
- Én ezt nem bírom tovább! Valaki váltson le! Választásokat akarok! Veszíteni akarok a választáson és kérem, küldjenek nyugdíjba!
- Ó Morty, nagy a baj… talán a kora tavaszi nyár égette meg tar fejed, mit tehetek érted?
- Ölelj meg kérlek… ülj mellém, add kezed…
Így ült egymás mellett a két ős öreg barát, egymás kezét fogva, nézték a napnyugtát, forró kávét kortyoltak, igazi cukorral és igazi tejszínnel, melléjük telepedett kócos hajával, lázálmaival a Tavasz, a világ pedig visszazökkent egyensúlyába.
A világvége, bizonytalan időre el lett napolva, újra.