SZOMORÚSÁG
13 éve
2017. december 1., péntek
felébredjen az ember
Ahhoz, hogy ebből az össznépi öntömeggyikolásból felébredjen az ember, előbb bele kell halnia saját hülyeségébe. Aztán újjászületve, tanulva zsákutcájából, kifejleszthet egy alapjaiban más embert.
A valódi világ benned van
A valódi világ benned van. Mikor ezt megérted, a külső világ az lesz végre, aminek eredetileg is szánták: díszlet.
mennyi áldást hordoz magában
Szóba került, vajon mennyire nehéz az élet. Saját példámon tanulhattam meg, hogy bizony, össze kellett omlania ahhoz mindennek, hogy észrevegyem, mennyi áldást hordoz magában.
Ma este ráébredtem, vajon megkapok-e mindent, amire szükségem van? Igen, volt rá a válasz. Hiába betegség, munkanélküliség, józan ésszel igazolható kilátástalanság, mégis, mindent megkapok, valahonnan, így vagy úgy, anyagi és lelki téren egyaránt, sőt azt kell mondjam, sokkal többet is. Másoknak, akik a hétköznapok langyos vizén eveznek, ezek csak üres szavak, akik azonban hasonló úton járnak és a pokol mélyén meglelték a mennyország kapuját, számukra megerősítés, hogy így van.
Ma este ráébredtem, vajon megkapok-e mindent, amire szükségem van? Igen, volt rá a válasz. Hiába betegség, munkanélküliség, józan ésszel igazolható kilátástalanság, mégis, mindent megkapok, valahonnan, így vagy úgy, anyagi és lelki téren egyaránt, sőt azt kell mondjam, sokkal többet is. Másoknak, akik a hétköznapok langyos vizén eveznek, ezek csak üres szavak, akik azonban hasonló úton járnak és a pokol mélyén meglelték a mennyország kapuját, számukra megerősítés, hogy így van.
Álombolt
Majdnem december volt, csupán néhány óra választotta el az
utolsó szürke hónap kezdetétől.
Hó helyett eső szemetelt, fáradtan lucskossá áztatva utcát, lyukas cipőt, elfelejtett tarka falevelet. Néhány ember rohant csak az utcában, ahol élvezte november utolsó estéjét, az utca fényeit, ablakokból kiszűrődő otthonok hangulatát. Nézte a jó előre kitett karácsonyi díszítéseket. Elképzelte, ahogy az ablakok mögötti világban gyertyák gyúlnak esténként, damasztabroszt terítenek a vacsorához, meghittség és ínycsiklandó illatok cirógatják a boldogságba öltözött családokat. Merengését csak egy kósza drogdíler zizegő jelenléte zavarta meg, majd arrébb állt, egy türelmetlen autós elől, akinek kevés volt az úttest, a járdán is megörökíteni vágyta kerekei guminyomát.
’ Talán újfajta művészet’ – gondolta. Hová tűntek a mézeskalács illatú telek, az adventi várakozás, hová olvadtak a hóemberek, a kövér nagymamák.
Az Álombolt előtt állva tért magához gondolatai ködéből. A kirakatban tábla hirdette: Grand Hotel. Keze a kilincsre tévedt, majd megállt. Hiszen várják máshol, ő csak élvezte még előtte a novemberi este lágy hidegét, utcalámpák halvány és otthonablakok melengető fényét. A hétköznapok egyszerű varázsát. Benézett az Álombolt kirakatán, hétköznapi életek, hétköznapi romantikák sorakoztak a polcokon, és egy tábla: Grand Hotel. Kisgyermek rohangált fel s alá, kacagva, pirult arccal. Kövér nagymama mosolygott a sarokban, ősz nagyapó, a pult mögött állt, méltósággal, portás sapkában, mögötte múlt század eleji liftajtó.
Megremegett belül.
’ Lépni kéne, csak egyetlen lépést. Lenyomni a kilincset, belépni. Csak egyet. Egyetlen lépés.’ – körbe rohangáltak gondolatai, szíve és elméje között, forrósodtak a szinapszisok, izzottak a biztosítékok agyában, lelke pedig, egy pillanatra felnézett könyvéből, melyet buzgón olvasott, lejjebb tolta szemüvegét, megcsóválta fejét: ’ Már megint bolondos gondolatai vannak.’
Folytatta az olvasást.
Állt az Álombolt előtt. Órájára tekintett.
’Sietnem kell, várnak. Nehogy elkéssek.’
Léptei alig hallhatóan vitték tova, el onnan, a hétköznapi álmok csábító kirakatától. Ahol várták már, cipőjét az ajtó előtt hagyta. Menedékre lelt, ide volt hivatalos. Meghajolt mestere előtt.
Hó helyett eső szemetelt, fáradtan lucskossá áztatva utcát, lyukas cipőt, elfelejtett tarka falevelet. Néhány ember rohant csak az utcában, ahol élvezte november utolsó estéjét, az utca fényeit, ablakokból kiszűrődő otthonok hangulatát. Nézte a jó előre kitett karácsonyi díszítéseket. Elképzelte, ahogy az ablakok mögötti világban gyertyák gyúlnak esténként, damasztabroszt terítenek a vacsorához, meghittség és ínycsiklandó illatok cirógatják a boldogságba öltözött családokat. Merengését csak egy kósza drogdíler zizegő jelenléte zavarta meg, majd arrébb állt, egy türelmetlen autós elől, akinek kevés volt az úttest, a járdán is megörökíteni vágyta kerekei guminyomát.
’ Talán újfajta művészet’ – gondolta. Hová tűntek a mézeskalács illatú telek, az adventi várakozás, hová olvadtak a hóemberek, a kövér nagymamák.
Az Álombolt előtt állva tért magához gondolatai ködéből. A kirakatban tábla hirdette: Grand Hotel. Keze a kilincsre tévedt, majd megállt. Hiszen várják máshol, ő csak élvezte még előtte a novemberi este lágy hidegét, utcalámpák halvány és otthonablakok melengető fényét. A hétköznapok egyszerű varázsát. Benézett az Álombolt kirakatán, hétköznapi életek, hétköznapi romantikák sorakoztak a polcokon, és egy tábla: Grand Hotel. Kisgyermek rohangált fel s alá, kacagva, pirult arccal. Kövér nagymama mosolygott a sarokban, ősz nagyapó, a pult mögött állt, méltósággal, portás sapkában, mögötte múlt század eleji liftajtó.
Megremegett belül.
’ Lépni kéne, csak egyetlen lépést. Lenyomni a kilincset, belépni. Csak egyet. Egyetlen lépés.’ – körbe rohangáltak gondolatai, szíve és elméje között, forrósodtak a szinapszisok, izzottak a biztosítékok agyában, lelke pedig, egy pillanatra felnézett könyvéből, melyet buzgón olvasott, lejjebb tolta szemüvegét, megcsóválta fejét: ’ Már megint bolondos gondolatai vannak.’
Folytatta az olvasást.
Állt az Álombolt előtt. Órájára tekintett.
’Sietnem kell, várnak. Nehogy elkéssek.’
Léptei alig hallhatóan vitték tova, el onnan, a hétköznapi álmok csábító kirakatától. Ahol várták már, cipőjét az ajtó előtt hagyta. Menedékre lelt, ide volt hivatalos. Meghajolt mestere előtt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)