Béke honolt

Nézte maga felett a meggyfa ágas-bogas koronáját. Halnak érezte magát, aki a víz alól szemléli a kék eget, közben vízi növények vetnek árnyékot. Nézte a rigót, aki okos szemeivel fürkészte őt. Látta a vadgalamb érdeklődő tekintetét, majd észrevetette a többi rigót, cinegét is. Róla trécseltek, ugyan mit csinál fejjel lefelé a kertben? Talán elment az esze. Vagy túl sok tarot kártyát vetett és példát akar venni az akasztott emberről. Netán fonákból tekint a világra, hátha élőben szagolhatja alulról az ibolyát. Nézte az emberi tekintetek végtelen szomorúságát, ködpárás közönyüket vagy boldognak hitt fátyolosságát. Nézte a szenvedés tengernyi végtelenségét, az értelmetlenség értelmének folytonos fürkészését, a felhőket, akik gondolatnak hitték magukat, saját szemének könnyfátyolát, melyben ki tudja milyen porszemek strandolósat játszottak. Átfutott a fején, vajon mi lenne, ha valamelyik madár kihasználná az alkalmat és arcára pottyantaná kommentárját? Bizonyára megérdemelné.
Előtte élt a sok, látszólag kárbament év, nap és perc, emberek, akik megtiporták, akikkel így vagy úgy, szembeszállt, a becstelen háború, melyet maga hívott életre, az utolsó napok, mikor tarkólövést kért a mindenségtől. Megkapta. Most feküdt, szeme az égre tekintett. Békét érzett. Látta ellenségei nyomorát, szenvedését és értette, miért történik, és értette, saját miértjeit.
A feketerigó, közelebb ugrált a fán, szemét szemébe fúrta, okos tekintete kíváncsiságot árasztott. Újabb centiméterekkel ugrált közelebb. Nézték egymást.
- Érted? – kérdezte a rigó.
- Értem. – felelte.
Az ég kéken fénylett, a felhők tovaszálltak, a meggyfa árnyat nyújtott. Béke honolt.