Buddha lába közt
Immár csak virág nyílik
Humoros az ősz
Békáim messze
Libbentek kertem fái
Közt, eső esik.
Rád nézek, látod?
Szemeim, kútjai a
Végtelen mának
Míg ketyeg órám
Azon merengek hová
Tűnnek a percek?
Haikut írok
Füzetem lapjain még
Perceg a tollam
Néma könnyeim
Lelkem gödrébe hullnak
Sírásóm lettem
Szomorú arcom
Mosollyal festem körbe
Bohóc,az vagyok
Szobám ablakán
Magányomat megfesti
Őszi napsugár
Gondolataim
Körbe járnak, nyomukban
Kávé illata
Szeptemberi szél
Diókat ver a fáról
Kapkodom őket
Mindenütt Buddha
Részeg poharamból is
Buddha néz vissza
Bennem magasság
Bennem mélység, kútjába
Ki az aki néz?
Meghalok s a szél
Suttogja nevem, neked,
Én csak hallgatok
Halálra várva
Utolsó vágyam, talán,
Egy meleg fürdő.
Gomba vacsorám
Ketten esszük vidáman
Én és a Halál
Ti elfeledett
Szőlő fürtök,vártok-e
Ősz ölelésre?
Őszi napsugár
Játszik birsek orcáján
Kéklő ég alatt
Létem romjait
Borostyánok lepik el
Áldott feledés
Lábaim nyomát
Hiába őrzi bús táj
Feledésbe vész.
Erdei sétám
Alatt, gombák bújnak el,
Csak a lomb rezdül
Csak a hajnalok
Bús melankóliája
Ne jönne többé.
