Korábban ment, hogy biztosan legyen ülőhelye.
Orgonakoncertet hirdettek, ingyen. Persze, ami ingyen van, arra sokan mennek,
ezért volt hát a nagy sietség, a hely miatt. A művészet, csupán második helyen
végzett a nagy rohanásban. Jól számította ki, bőven akadt hely a templomban, a
második sorban foglalt helyet, középen, nehogy a molyszagú öregasszonyok
vasvilla tekintetétől megtörve át kelljen adni a helyét később. Jöttek volna
korábban, hát nem? De.
Szétnézett, vajon kalapját levegye-e? Ki tudja, mi a szokás erre, de másokon
ott virított lila, zöld, kék kalap, így magán hagyta, nehogy fejfájást kapjon a
hidegtől. Pedig meleg volt. Fűtöttek. Nagy betűkkel kiírták a bejáratra, mintha
elolvasták volna, de sosem lehet tudni. Talán ő volt az első lelkes olvasója a
feliratnak: ’Az ajtót zárják be, a templomban megy a fűtés.’
A templomi félhomály, a csend, hamar megtette jótékony hatását, fiatalkora
elevenedett fel, mikor még ő is járt misére. Elővette imafüzérét, majd halkan,
nagyon halkan, nehogy zavarjon másokat, mormolni kezdte imáját. Lassan,
ráérősen haladt, az ima ereje szétáradt ereiben, lelkének derűs zugaiban,
eretnek gondolatai tovaszálltak, a béke és harmónia csendszimfóniája töltötte
be a teret. Lassan gyűltek a népek, ingyen koncert, és mint kiderült, a
kitartóaknak mise után forralt bor, falat zsíros kenyér.
- A kalapját vegye le kérem! – dörrent a csendbe, egy mélyen zengő, durva hang.
Úgy kapta le fejéről hirtelen, szó nélkül, mintha parancsot hallott volna.
- Köszönöm! – dörrent a hang, majd testet is öltött, hatalmas testet, fekete
ruhája alapján hirtelen egy sith nagyurat vélt látni benne, majd azt gondolta,
maga La Morte az, de végül józan esze győzött és ráébredt, csupán a helyi
tiszteletes vett némi revánsot azért, amiért két éve (no meg az óta is) csúnyán
nézett rá.
A templom teltházassá vált (ingyenes), külön székek sorakoztak híveknek és
látogatóknak, bizonyára azért, hogy lehessen rajtuk ülve ide-oda nyikorogva
csúszkálni, koncert előtt, alatt és után. Csodásan játszott az orgonista, boszorkányos
ügyességgel mozogtak ujjai, lábai, több hang szólalt meg egyszerre, mint
fizikailag lehetségesnek tűnt volna. Kétéves gyermekek adták hozzá a vokált,
néhányan igyekeztek volna táncolni is a padok között, de csak zizegős,
kabátsuhogós zajongást adtak háttérzeneként, magukat énekesnek álmodó matrónák
pedig hangos krahácsolással tették izgalmasabbá az előadást, mögötte két sorral
titkos ügynökök beszélték meg a világ megváltásának haditervét, az orgona
sípjainak zengését használva az orrukba beépített egykori szovjet lehallgató
készülékeknek és a maradék néhány lelkes hallgatónak a megzavarására. Mások
csupán azért jöttek a templomba, mert ment a fűtés. Azt mondták, lesz
gyertyagyújtás is. Biztos sokba kerül a villanyszámla, ki tudja. Ebben a mai
világban. Egyszerre csend lett, csupán a lelkes széktologatók nem bírtak
magukkal továbbra sem. Volt némi taps, az orgonista felfedte kilétét, néhányan
tapsoltak. Néhányan felriadtak: Forralt bor? Ja… nem… akkor jó. Gondolataiba
merült. Menjen, vagy maradjon. Ingyen forralt bor… hm… inkább ment. Ezek után,
ki tudja, mi jöhet még. A gyóntató fülke díszkivilágításban fénylett, inkább
szoba volt. Sose látott ilyet. A tiszteletessel összeakadt a tekintetük. Egy
másodpercre megállt az idő.
- Atyám! Na mizu? Senki? Sehol egy bűnös lélek?
- Ne is mondd fiam! Csupa szent ember jár ide.
- Valami apró hibája, gyónni valója csak akad a népeknek?
- Ne légy naiv ifjúság! Forralt bor és zsíros kenyér. Erre van igény. Ingyen. A
gyónásért imákkal kel fizetni. Sokba kerül. Szegény az egyházkerület lakossága.
Nagyon szegény.
