A folyóparton állok én, duzzadó keblem
Mögött, ifjúságom betakarja a remény,
A közömbös tömeg folyama egyedül
Rohan, menekül önmaga s mások elől.
Reményvesztett arcukon az idő által
Szabdalt redőkön fájdalom tükrődzik,
Némán nevetnek a parton álló, néhány
Mosolygós arcú, felhőtlen angyalon.
Mindennap vasárnap, oh már
Emlékünk múlt dala száll,
S ha mindennek vége szakad,
Ismerősként üdvözöl engem
a Halál.
Dermedt magányban ázó nappalok,
A sötétben szunnyadó fény vagyok,
Fázósan, vacogva várom a hajnalt,
Hogy felragyogjak, akár az új napok.
E négy sor, legyen névsor,
Én, magam és énmagam,
Megyünk bús hallgatagan,
Megyünk az elmúlás felé.
Messziről jöttem s messzire megyek,
A miértekre nincs felelet,
Üldözöm magam és életem,
Üldöz engem a félelem.
Nem mondták miért s nem mondták hogyan,
Elmentek felettem, elmentek boldogan,
S most elmegyek én is, jó éjszakát,
Számomra sosem lesz, csak volt a világ.
A költő arra jár, merre sok madár
Találja fészkét, az út két oldalán,
Kőóriások közt kavicsos, hajdanán
Erre volt ifjú egyszer, a költő és ő.
Ő is lépeget s emlékez régi perceket,
Régvolt békekor elmúlt árnyakat,
Nedves szemében újabb könny fakad
S gondol rá, ott volt ő s a költő.
De mindez nincs ma már, hej
Ott van ma sok vadmadár,fészkük
Olyan, mint hajdan volt beszédük
Nekik, mikor ott volt ő s a költő.
Bennem élsz s én benned,
Mi ketten vagyunk egyek,
Lángokba borulva állva
Állunk ellen, sok sötét fergetegnek.
Ha neked írok verset vagy levelet,
Érzem magamon aranyló szemedet,
Mindent látsz,mit írok,érzek,
A belőled áradó áhítat belibeg
Szívem nyitott ajtaján, s ha felnézek,
Téged látlak.
Mint királynőt, ki nékem a legszebb,
Mint múzsát, kinek csókjára az ihlet,
Mint galamb száll reám, kislány,
Ez is te vagy!
De milliónyi hasonlat kevés lenne,
Hogy elmondhassam, mit is jelentesz nekem.
